53.Fejezet - Viszlát

   Nem voltunk túl régóta együtt Jiminnel, de úgy éreztem, hogy a kapcsolatunkat semmi sem szakíthatja szét. Mindketten piszkosul fiatalok voltunk, előttünk állt az egész élet, én mégis elhittem, hogy mi már örökké együtt maradunk, a kötelék annyira szoros közöttünk, hogy az kiállja majd az élet összes megpróbáltatását.

  Csak tizennyolc éves voltam, hátra volt még egy évem a középiskolából. Egy esetlen kislány voltam, mégis abban a buta ábrándban hitegettem magam, hogy minden tökéletes, hogy a Jiminnel való kapcsolatomat semmi sem teheti tönkre. Azt gondoltam, hogy körülöttem forog a világ.

Pedig ez messze nem így volt.

  A nyári nap mosolyogva sütött le a városra, bearanyozva az egész helyiséget. Egy aprócska, otthonosan berendezett, mégis modern kávézó egyik asztalánál ücsörögtem, az itallapot olvasgatva. Már tizedjére futottam végig az összes kávén és üdítőn és a pincér hölgy is kétszer jött oda hozzám, hogy felvegye a rendelésemet, de én tovább várakoztam. Jimin késett.

  Egyre több időt töltöttünk együtt és egyre csak boldogabbnak kezdtem érezni magam Jimin mellett. Miután megismertem a fiú valódi történetét, már nem voltak kételyeim. Tudtam, hogy ki az a fiú, akit szeretek és teljesen megbíztam benne. A napjaink boldogan teltek, az együtt töltött idő felbecsülhetetlen értékű volt.

  A házasságról ugyan nem beszéltünk többet, de mindketten tudtuk, hogy még rengeteg időnk van, nem akartuk elsietni. Jimin eldöntötte, hogy munkát keres és pénzt gyűjt egy saját lakásra, én pedig erőt vettem és elszántam magam, hogy amikor hazajönnek a szüleim, elmondom, hogy teherbe estem. Bár még én sem tudtam biztosan, hogy állapotos vagyok, egy különleges érzés azt sugallta, hogy egy aprócska szív dobog, a saját szívem alatt.

 

  Mielőtt a kávézóba látogattam volna, a doktornál jártam. Félve léptem be a fehér, klór és gyógyszerszagot árasztó épületbe. Egy fehérre festett padon foglaltam helyet, egy várandós fiatal hölgy mellett. Alig lehetett nálam egy-két évvel idősebb. Egy kisgyermekes anyukáknak szóló magazint lapozgatott. A hasa szépen gömbölyödött, már az utolsó hónapokban járhatott. A szemben levő padon két idősebb hölgy és egy egészen fiatal lány ült. A két hölgy hevesen tárgyalt valamit, a lány a telefonját nyomkodta, miközben csámcsogva rágta a rágóját. A tenyerem izzadt az idegességtől, a pad egyik sarkát markoltam.

  A fapadon való ülés olyan kényelmetlennek bizonyult, hogy nagyon hamar megfájdult a hátam. Az idő lassan telt és már azt hittem, hogy sohasem kerülök sorra. Minden eltelt pillanattal egyre jobban kezdtem félni. Nem tudtam koncentrálni a magazinokra, a sorok kezdtek összefutni a szemem előtt, forgott körülöttem a helyiség. Aztán meghallottam a nevem...

  Rögtön az orvos után Jimin hívott fel telefonon. Találkozni akart velem, minél hamarabb, ezért megbeszéltük, hogy még aznap délután, abban a bizonyos kávézóban találkozunk. Különösebben nem siettem, sőt előtte még haza is ugrottam, hogy átöltözzek és csak ezek után sétáltam el a kávézóig, de Jimin sehol sem volt, ezért egyedül ültem le az egyik asztalhoz, a helyiség szélén.

  Harmincöt perc telt el, amíg megérkezett Jimin. Lihegve, borzos hajjal foglalt helyet előttem, mintha korábban szaladt volna.

  -Régóta vársz rám? - fújta ki magát. - Bocsáss meg amiért késtem - igazgatta a frizuráját.

  -Semmi gond - erőltettem egy mosolyt az arcomra.

  -Rendeltél már? - pillantott rám kérdően.

  -Még nem, rád vártam - rántottam meg a vállam. - Tessék, itt a kínálat - nyújtottam a kezébe az itallapot -, válassz valamit.

Jimin hosszasan olvasgatta a lapot. Többször is fontolóra vette, hogy kávét iszik, de végül egy narancsos üdítő mellett döntött. Én forrócsokit választottam, tejszínhabbal és fahéjjal a tetején. A pincér hölgy egy igencsak fura tekintettel illette a választásom, de különösebben nem foglalkoztatott. Én bármikor meg tudtam inni ezt az italt, nem kellett hozzá télnek lennie. A forrócsoki nyáron is ugyanolyan finom és nyugtató volt számomra.

Ahogy csendesen várakoztunk a rendelésünkre, úgy éreztem, mintha valami hiányozna belőlem. Többször is Jiminre pillantottam és minden alkalommal a szívembe hasított a fájdalom. Ő még nem tudta...

A fekete haja, még rendezetlenül is szexi hatást keltett, ahogy egy-két tincs a szemébe hullott, kissé takarva az igéző tekintetét. Nyelvével rendszeresen nedvesítette a telt, pirosas ajkait. Az álkapocscsontja élesen kiállt. Tagadhatatlanul jóképű fiú volt.

Amikor meghozták az italokat, Jimin egy szívószálat helyezett az üdítőjébe, majd az arcát az egyik tenyerébe támasztva vette szájába a szívószálat, közben a telefonját vizsgálgatta. A nap egyenesen a sima bőrére világított.

  -Miért bámulsz? - kapta hirtelen rám a pillantását.

 -Csak elgondolkodtam valamin - vágtam rá nevetve. - Miért is akartál velem ilyen sürgősen találkozni?

  -Muszáj már most ezt szóba hozni? - sóhajtott. - Inkább beszéljünk másról.

  -Rendben - vontam fel a szemöldökömet, meglepődve Jiminen. - Akkor milyen volt a napod? - tettem fel egy teljesen átlagos kérdést.

  -Basszus - rázta meg a fejét. - Nem tudnánk mondjuk az időjárásról vagy a globális felmelegedésről beszélni? - tolta hátrébb a félig kiivott üdítős üvegét.

  -Jimin, fura vagy ma - kavargattam az italomat. - Történt valami?

  -Mondtam már, hogy mennyire szép vagy? - kérdezte váratlanul. - Tetszenek a szemeid, különösen kerekek és imádom azt a pici orrodat is. És azt az anyajegyet is szeretem a hasadon.

  -Minden rendben van? Részeg vagy? - lengettem meg a kezem az arca előtt.

  -Jól vagyok, semmi bajom - mosolyodott el, az arca mégis szomorúnak tűnt. - Csak látni akartalak, mielőtt elmegyek.

  -Hová mész? - ráncoltam a homlokom.

  -Hát mégis itt tartunk, pedig azt reméltem, hogy nem ezzel kell kezdenem, dehát ezt úgysem tudom elkerülni.

  -Miről beszélsz, Jimin? Nem értelek.

  -Ma el fogok utazni és előtte találkozni akartam veled, még egyszer látni akartalak - kezdte a mondanivalóját, de itt meg is állt, mintha nem szivesen folytatná.

  -De mégis hová mész, Jimin és mennyi időre? - érdeklődtem.

  -Ezt - vett mély lélegzetet, majd lassan fújta ki -, most nem mondhatom el. Van egy kis dolgom, ezért el kell utaznom egy időre, többet nem árulhatok el.

  -Meddig leszel távol? - kérdeztem újra, egyre nyugtalanabbul.

  -Pár hónapig, talán fél évig - bökte ki végül. - Ez alatt az idő alatt nem fogunk tudni beszélni.

  -Ha a baba miatt van...- szólaltam meg hírtelen. Megijedtem a fiú szavaitól, s az csak tovább fokozta a helyzetet, hogy ő is zaklatottnak, nyugtalannak tűnt. - Ha miatta van, akkor tudd, hogy nem vagyok terhes.

  -Ne érts félre, Hi. Ez nem miatta van. De mi? - lepődött meg. Az egyik kezével az én kezem után nyúlt. - Nem vagy terhes? - kérdezett vissza.

  -Nem Jimin, nem vagyok terhes - mondtam a kelleténél egy kicsit hangosabban. - Ma voltam orvosnál és kiderült, hogy elkaptam egy vírust, ezért volt hányingerem és ezért éreztem magam rosszul - hajtottam le a fejem.

  Miután a nőgyógyász megvizsgált, elmagyarázta, hogy nem vagyok terhes és hogy a tüneteket egy vírus okozta. Rákérdezett, hogy végeztem-e el terhességi tesztet én pedig elmondtam, hogy két tesztet is végeztem és hogy az egyik eredmény negatív, míg a másik pozitív lett. Ekkor a doktor arra hivatkozott, hogy a pozitív teszt biztosan hibás lehetett. Nem akartam hinni, próbáltam bizonygatni, hogy én biztosan állapotos vagyok, ezért újra elvégzett rajtam néhány vizsgálatot, de ugyanazok az eredmények jöttek ki. Nem voltam terhes.

Csalódottan jöttem ki a rendelőből. Tudtam, hogy még túl fiatal vagyok és hogy rengeteg időm van a családalapításra, mégis rossz érzés fogott el. Mintha elveszítettem volna valami fontosat.

Könnyezni kezdtem. Nem sírtam, csak hangtalanul folytak a könnyeim, majd egymás után az asztalon landoltak. Jimin a kezemet simogatta.

  -Semmi baj hercegnőm, minden rendben van - próbált nyugtatni, de a szép szavak semmit sem értek. - Lesz majd babánk, lesz majd kisbabánk, de előtte el kell mennem. Ígérem, visszajövök, csak várj rám.

  -Hová mész? Hová mész? Hová mész? Hová mész? - ismételgettem ugyanazt a kérdést, egyre hangosabban.

  -Messzire - ejtette ki ezt az egyetlen, semmit mondó szót.

  -Miért...

  -Kérlek Hi, meg kell értened, hogy van pár fontos dolog, amit... - magyarázta, ám szinte azonnal a szavába vágtam.

  -Miért titkolózol? Miért kezdődik újra a titkolózás? Nem volt még elég? Miért kezded megint? - tettem fel egymás után a kérdéseket. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, hogy hová kell mennie, de nem akartam hogy elmenjen. Nem akartam, hogy magamra hagyjon.

  -Nem akarlak bajba sodorni, ezért nem mondhatom el. Kicsim, szerelmem, ezt most meg kell értened. El kell hagynom a várost, de visszajövök, visszatérek hozzád - próbált bizonygatni, de minden egyes szava egyre nagyobb kételyt keltett bennem. Dühös voltam. Fájt ez az egész. Hogy a tökéletesség egy pillanat alatt hullott szét a szemem előtt. Nem akartam elveszíteni Jimint egyetlen napra sem, bele sem mertem gondolni, hogy fél évig ne találkozzak vele, hogy ne tudjak róla semmit.

  -Biztosan vissza fogsz jönni? - szólaltam meg halkan, hosszú percek elteltével. Rettegtem a válaszától.

  -I-igen - válaszolt. A hangja megremegett, akadozott.

  -Hazudsz - néztem rá dühös tekintettel. - Hazudsz, Jimin! - kiáltottam rá, majd az asztalon hagyva némi pénzt, sietve elhagytam a kávézót. Azt hittem, jobb lesz, ha elszaladok a problémáim elől.

Meggondolatlanul haladtam utcáról utcára, nem is tudtam, hogy merre tartok, de nem is érdekelt. Csak el akartam felejteni, amit Jimin mondott. Fájt, hogy újra titkolózni kezdett előttem.
Mindigis volt bennem egy ilyen érzés, hogy ha nem nézek szembe a problémáimmal, akkor azok lassan eltűnnek. Talán csak túl félős voltam, de ha valamilyen kellemetlenségem adódott, mindig megpróbáltam elmenekülni, elszaladni előle.

Úgy szaladtam, hogy nem figyeltem senkire és semmire, az útra sem. Csak a hangos dudálást és a fék fülsüketítő hangját hallottam. A szemeimet szorosan összeszorítottam. Minden elnémult.

  Meghaltam volna?

Szívdobogás. Lassú, ütemes szívdobogás, egy ismerős dallam. Meleg érintés, egy meleget árasztó tenyér és egy halk szuszogás. Ezekre koncentráltam, majd lassan felnyitottam a pilláimat. De nem láttam sokat, mivel egy védelmező ölelés eltakart a világ elöl. Jimin volt az.

Megmentett, visszarántott az autó elől.

  -Hülye vagy. Annyira hülye vagy. Még a végén kicsinálod magad. Így mégis hogyan menjek el? - szólt hozzám a helyzethez mérten szokatlanul, teljesen nyugodt hangnemmel.

  -Akkor ne menj - suttogtam, teljesen a mellkasához szorulva. Nem akartam elengedni.

  -Sajnálom Hi, muszáj mennem. De visszajövök, sietek ahogy csak tudok, csak várj rám, kérlek. Megígéred, hogy várni fogsz rám? - simogatta a hajamat.

  -Megigérem - mondtam ki végül. Beletörődtem, hogy elmegy. Nem volt más választásom. Szerettem őt.

Egy hosszú, érzelmes csókkal pecsételtük le az igéretünket. Ő megigérte, hogy vissza vog térni hozzám, én pedig megesküdtem, hogy várok rá. Egyikünk sem gondolta komolyan.

Jimin aznap este végül elhagyta a várost. Fogalmam sem volt, hogy hová megy. Nem hívhattam és nem írhattam neki, sehogysem tudtam elérni.

A napok egymás után, eseménytelenül teltek, míg heteket, majd hónapokat alkottak. A szüleim hazatértek. És hosszú ideig, mindketten itthon maradtak. Eleinte furcsa volt számomra, hogy újra együtt van a családom, nehezen tudtam beilleszkedni. A közös vacsorák alkalmával is a lehető leghamarabb elhagytam az asztalt, már nem éreztem a régi megszokott családi hangulatot. Ez a melegség már hosszú évek óta eltűnt közülünk.

Az iskola is megkezdődött és minden a megszokott rendjén ment. Semmi sem változott, csak én.

Ahogy az idő telt, úgy szépen lassan elkezdtem elzárkózni az emberek elől. Nem beszéltem senkivel, nem mozdultam ki a szobámból, csak egyedül akartam lenni, nem akartam látni egyetlen boldog arcot sem. Yoora aggódott értem, próbált beszélni velem, többször is átjött, de nem akartam látni. Veszekedtem vele, sokszor, rengetegszer. Ő mégis próbált segíteni rajtam, nem akarta, hogy bajom essen, nem akarta, hogy a depresszióig süllyedjek.

Amikor eltelt az a bizonyos fél év, azt hittem megőrülök. Üresnek éreztem magam, mintha az égvilágon semmit sem érnék. És számomra sem volt már értéke semminek. Csak egy dolgot éreztem, a mérhetetlen hiányt. Annyira hiányzott, hogy az már fájt. Jimin mégsem jött haza.

Számtalanszor próbáltam hívni, megszámlálhatatlan üzenetet írtam neki, de sosem jött válasz. Még a rögzítője sem szólalt meg, csak az az idegesítő csipogás. A telefonja ki volt kapcsolva. Végül egy nap, reménytelenül dobtam ki a saját készülékemet a kukába.

Az egyik nap következett a másik után, mindenki élte az életét, én meg minden egyes nappal, egyre jobban haldokoltam belülről. Éjszakákat sírtam át, hosszú heteken keresztül voltam beteg. A szüleim aggódtak értem, anya el kezdett velem aludni, hogy éjszakánként meg tudjon nyugtatni. Apa egyre több időt töltött itthon, velem. Sosem kérdezték konkrétan, hogy mi a problémám, de valójában mindketten tudták, hogy mitől szenvedek. Nem akartam beletörődni, de ahogy a napok teltek, úgy gyengültem is, és minden csepp reményem elfogyott. És végül elfogadtam. Belenyugodtam a ténybe, hogy Jimin nem fog visszajönni. Már csak felejteni akartam és újrakezdeni.

Egy év elteltével, az ezt követő nyáron miután sikeresen, kitűnő eredményekkel letettem az érettségit, apa egyik hosszabb utjáról hazatérve, hatalmas hírt jelentett be. A hosszú kimaradás után újra beindult a cége. De nem Koreában. Egy másik országban, Japánban. A szüleim ekkor jelentették be, hogy Japánba költözünk. A hír teljesen meglepett, reagálni sem tudtam. Aztán rájöttem, hogy ez egy lehetőség arra, hogy hátra hagyva a múltamat, mindent elölről kezdhessek. Próbáltam örömmel fogadni a hírt és egy jó dologként tekinteni rá. Tudtam, hogy ezzel kitörlök magamból minden régi barátot és szerelmet, de nem bántam. Nem bírtam volna sokáig azon a helyen, túl sok volt ott az emlék, ami Jiminhez kötött.

Az utazás előtti nap rászántam magam és elköszöntem Yoorától, aki sírva kérlelt hogy ne menjek, majd még egyszer utoljára ellátogattam a raktárba. Végigsétáltam az épület minden szegletén, át a folyosón, be a szobákba. Megpihentem a dobozok között, majd búcsút vettem az épülettől és haza indultam.

Még aznap este átutaztunk Japánba. Nem hagytam magam után semmi mást, csak egyetlen levelet, Jimin raktárbéli szobájának egyik poros asztalán.