45.Fejezet - Forrócsoki

  

  Alig két óra alvás után iskolába menni nem túl jó ötlet. Erre akkor jöttem rá, mikor sikeresen elszundítottam az első órán és a matektanárom nem túl kedves szavai ébresztettek.

  Nem vagyok benne biztos, de talán hajnali öt óra körül érhettem haza. Amint sikeresen felmásztam a szobámba, annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm ránézni az órára, egyenesen az ágyamba zuhantam és azonnal elöntött az álom.

  A suliban csak romlott a helyzet, hiába próbáltam odafigyelni, az agyam kikapcsolt nekem meg sikerült minden egyes órán elaludnom.

  Életem legunalmasabb történelem óráját végigszenvedve, a csengő reményt adó zaja mentett meg. A folyosóra vonszolva magam, céltalanul indultam el. Élőhalottként vánszorogtam a diákok között ide oda, abban reménykedve, hogy nemsokára elmúlik az álmosságom. Éreztem, hogy elmegy minden cseppnyi erőm, így kétségbeesetten a falnak támaszkodva folytattam tovább kósza utamat. A tűrőképességem végén jártam, a szemeimet alig bírtam nyitva tartani, még azt is elképzeltem, hogy elrejtőzök a lány vécében és átalszom a biológia órát. Amúgy sem volt túl sok kedvem békákat boncolgatni.

  A mély gondolataimból Yoora barátnőm zökkentett ki. A lány elkapva a kezemet, maga után kezdett húzni, majd ingerülten felszakasztva a szertár ajtaját, maga előtt lökdösött be az apró helyiségbe. Az egyik ingatag szekrénybe kapaszkodva nyertem vissza az egyensúlyom, mire Yoo felém fordulva dühösen nézett rám. Hangosan, feszülten szuszogott, kezei ökölbe voltak szorítva, ajkait pedig annyira összeszorította, hogy azok teljesen kifehéredtek. Hirtelen arra gondoltam, hogy rám haragszik.

  -Megcsókolt - jelentette ki, mielőtt bármit mondhattam volna. Kikerekedett szemekkel meredtem rá, mire leesett, hogy mit is próbál közölni. - Kim Taehyung, az az... az a seggfej megcsókolt.

  -És ez miért olyan nagy probléma? - nyugodtam meg, tudva, hogy mégsem rám neheztel Yoo. Álmosan törölgettem a fáradtságtól kissé feldagadt szemeimet.

  -Mert elegem van belőle, már semmit sem akarok tőle, de hiába mondom, nem érti meg. Úgy viselkedik, mint aki nem a Földről származik - dőlt neki a falnak, majd a fejét hátradöntve folytatta. - Tegnap éjjel hazakísért. Nem volt más választásom, hiába próbáltam levakarni magamról, úgyis addig erősködött, ameddig bele nem mentem. A házunkhoz érve gyorsan elköszöntem és szaladtam is be, de csak a szobámban vettem észre, hogy nálam maradt a pulcsija. Gondoltam, majd ma visszaadom neki itt, a suliban, de ritka rossz ötletnek bizonyult. Hi, én tényleg nem akartam, hogy ez történjen, már rég elfelejtettem, hogy mi történt köztünk, lezártam a múltat, erre most... - temette arcát a kezébe, majd egy halk sóhajt követően, erősen csapott  a mellette helyezkedő, vegyszerekkel telepakolt szekrény oldalára, úgy, hogy a kis helyiség megremegett. - Basszus még egy pulóvert sem lehet visszaadni neki normálisan, annyira hülye, hogy az már...

  -Te pont a hülyesége miatt szerettél bele - léptem közelebb, majd megszorítva a kezét, a szemébe tekintettem. - Mi történt?

  -Pár perce, csengetés után Tae osztályterme elé szaladtam, hogy visszaadjam neki a ruháját. Ő már a terem előtt volt, a többi bandataggal körülvéve. Kicsit idegesen, talán túl idegesen mentem oda hozzá és szó nélkül a kezébe nyomtam a pulcsiját. Már álltam volna tovább, de utánam nyúlt és visszarántott. Veszekedni kezdtünk, jobban mondva én kiabáltam neki, hogy hagyjon békén, ő meg hallgatott, majd egyszercsak megcsókolt. Csak így a semmiből, egyetlen jelzés nélkül. Fogta magát és megcsókolt. Csomóan ott voltak körülöttünk és mindenki úgy nézett ránk, mintha ürlények lennénk, mondjuk lehet, hogy V tényleg az. Én meg... a picsába. Felpofoztam. Nem gondolkoztam, a kezem magától lendült. A csattanás hangja és az égető érzés a tenyeremben ébresztett rá, hogy mit csináltam. Aztán meg úgy megijedtem, hogy elszaladtam és most itt vagyunk - nézett körbe a szertárra utalva.

  -Szóval felpofoztad és megijedtél. De mégis mitől? Szerinted visszaütött volna, vagy mi? - kezdtem godolkozni Yoo szavain.

  -Dehogy, boztosan nem. Tae nem olyan. Én csak... nem tudom. Tényleg nem tudom, Hi. Elkezdett szorítani a mellkasom, görcsölni a gyomrom és elfutottam onnan - rántotta meg a vállát. - Mint mikor kicsi korodban valami rosszat teszel és félsz, hogy az anyukád megszid. Ugyanaz az érzés. Csak fogalmam sincs, hogy miért éreztem így.

  -Féltél, hogy megszid? - nevettem.

  -Félt a halál. Sokkal inkább... - hallgatott el. - Talán nem kellett volna megütnöm - biggyesztette le az alsó ajkát. - Biztos fájt neki, az én kezem is bizsergett utána és annyian láttak minket, tuti megalázva érezte magát.

  -Szóval te sajnálod? - vigyorogtam a gondolat miatt, miszerint a barátnőm, aki bizton állítja, hogy már nem szereti Tae-t, mégis szánja a fiút egy ilyen csöppség miatt.

  -Nem nem nem... na jó, talán egy picit - adta meg magát a fejét lehajtva. - De ez nem jelent semmit, ne gondold, azt, hogy megint beleszerettem, vagy ilyesmi. Én már rég nem érzek semmit Taehyung iránt.

  -Elhiszem - füllentettem. Bele tudtam volna kötni az állításába, de nem akartam vitázni. Az ő érzései és saját magának kell eldöntenie, hogy mit szeretne. - De nem mehetnénk ki innen? Nem vagyok klausztrofóbiás, de kezd zavarni hogy egy ilyen kicsi helyre vagyunk bezárva.

  -Még nem - jelentette ki szinte parancsoló hangszínen. - Még meg kell beszélnünk egy nagyon fontos dolgot - nézett mélyen a szemembe. Még a vér is meghült bennem a pillantása hatására. Ötletem sem volt, hogy miről akar beszélni, de éreztem, hogy jelentőségteljes lehet. A levegő szinte megfagyott körülöttünk. Az arcomról eltűnt a mosoly, helyét a komolyság, és a kíváncsisággal fűszerezett félelem vette át. Hatalmas szemekkel vártam, hogy Yoo megszólaljon.

  -Mond már - suttogtam, tartva attól, hogy valaki meghallhat.

  -Milyen ruhát veszel fel a bálra? - villanyozódott fel a tekintete. - Egyszerűt, vagy tele gyöngyökkel és flitterekkel? Esetleg csipkével?

  -Hülye, én már tényleg azt hittem, hogy valami fontosat akarsz mondani.

  -De hát ez igenis fontos. Nem mindegy, hogy mit veszel fel a bálra. Alacsony vagy, szóval legalább egy tizenkét centis magassarkúra lesz szükséged és mostanában sokat fogytál, úgyhogy egy olyan ruhát kell keresnünk, ami nem emeli ki túlságosan az alakodat, de mégis szexi vagy benne - kezdte magyarázni teljes átéléssel. Nem lepődtem meg, a divat teljesen Yoo területe volt, azonban ez tőlem távol állt.

  -Nem megyek - válaszoltam.

  -Ugye csak viccelsz? Muszáj jönnöd, mindenki ott lesz aki számít, sőt, úgy hallottam, hogy egyetemisták is belógnak éjfél után - ecsetelte, az izgatottságtól hadonászva a kezeivel.

  -Nem mehetek. Anyáék úgysem engednének el, te is tudod, hogy mennyire kiakadtak Jimin miatt. Apa tisztán megmondta, hogy nem lehet barátom. Biztos vagyok benne, hogy nemet mondanának a bálra.

  -Na és ha én próbálnák meg beszélni velük? - ötletelt Yoo. Az agyamban gyorsan átfuttattam az ötletét, de azonnal rájöttem, hogy több rosszat tenne vele, mint jót. Apa különösebben nem kedveli Yoorát, úgy gondolja, hogy 'nem elég jó ahhoz, hogy a barátom legyen'. Nos ezzel tudnék veszekedni, ugyanis Yooránál jobb barátot keresve sem találnák.

  -Esélytelen... De a kedvedért megkérdezem a szüleimet - mosolyogtam, annak a reményében, hogy Yoo a továbbiakban hanyagolni fogja a témat. Sosem voltam egy bulikba járó típus, most mégis el szerettem volna menni a végzősök báljába. Táncolni szerettem volna, jól érezni magam és lassúzni Jiminnel úgy, mint ahogyan azt a romantikus filmekben szokás. Mégsem tehettem meg.

A szünet végét jelző csengő hangja kényszerített arra, hogy elhagyjuk a szertár szűkös helyiségét. Valójában még szívesen eltöltöttem volna ott egy kevés időt, mindenféle hülyeségről beszélgetve Yoorával. Rá szerettem volna venni, hogy adjon még egy esélyt Tae-nek, de valahogy sosem találtam a megfelelő szavakat. Legjobb barátnőjeként biztos voltam benne, hogy még érez iránta valamit, csak a makacssága miatt magának sem vallja be. De tudtam, hogy nem szabad erősködnöm, mert idővel kénytelen lesz beismerni az érzéseit. Csak Tae bírja ki addig a várakozást.

A folyosóra lépve, hatalmas tömeggel találtam szemben magam. A diákok sietve haladtak a termek felé. Csatlakozva a diákáradathoz indultam el az osztálytermem felé, amikor valaki kiragadott a tömegből. A lábaim összegabalyodtak, de szerencsére sikerült megtartanom magam a fiú mellkasában, elkerülve az esést. Kérdően néztem fel Jiminre.

  -Lógjunk el - kulcsolta össze az ujjainkat.

  -Megőrültél? - csodálkoztam el.

  -Jó buli lesz - simította a hajamat a fülem mögé, majd hüvelyk ujjával óvatosan simogatta meg a bőrömet. Pontosan tudta, hogy már egy ennyivel is levehet a lábamról.

  -Te tényleg meg akarod rontani apuci kicsi lányát - mosolyodtam el.

  -Ezt igennek veszem - vigyorgott, majd a kijárat fele indult. Az alsó ajkamba harapva követtem a lépteit. Tisztában voltam azzal, hogy helytelen amit teszek, hogy a lógás ütközik az iskola rendszabályzatával, de nem érdekelt. Az érzés amit ez a csöppnyi rosszaság nyújtott, többet ért számomra, mint egy hasztalan biológia óra. A felszabadultság és a növekvő adrenalin érzete hajtott.

A suli udvarán átszaladva egyenesen Jin szürke autójához siettünk, ahol nagy meglepetésemre a Bangtan többi tagja várt. Miután sikeresen helyet foglaltunk mind a nyolcan az öt személyes autóban, a legidősebb tag elindította az autó motorját, majd a lehető leggyorsabban lépett a gázra, nehogy valamelyik tanár idő előtt felfedezhesse a hiányzásunkat.

Jimin vállára döntöttem a fejem, majd a szemeimet lehunyva próbáltam elhitetni magammal, hogy nem lesz ebből semmi baj. Maga az utazás nem tartott sokáig, alig tizenöt perc múlva parkolt le Jin a raktár hatalmas épülete előtt. A fiúkat követve léptem be a raktárba, majd az emeleten helyezkedő, folyosó végi helyiségbe sétáltam. A régi helyiség omladozó mennyezete, és helyenként kiálló, rozsdás vasrudai nyugtalanítóan hatottak rám. A raktárral szemmel láthatóan évek óta nem törődött senki. Volt bennem egy kevés félelem, mivel az utolsó alkalommal, mikor ott jártam, a szoba tele volt illegális árukkal. Furcsálltam, hogy Jimin újra elvitt arra a helyre, annak ellenére, hogy legutóbb a banda többi tagja nem díjazta a jelenlétemet.

Azonban ez alkalommal a szoba üres volt. Csak  egy hosszú asztal és néhány ütött kopott szék jelentette a helyiség szegényes berendezését. A piszkos, szürkés falak hosszú csíkokban voltak megrepedezve, a plafonról pedig egy kissebb lámpa lógott le. Egyetlen apró ablak éktelenkedett a szoba hosszbb falán, melyen jól látható volt az idő során lerakódott vastag porréteg.

  -Foglalj helyet - húzta ki az egyik széket Jimin, amire engedelmesen leültem. Karba tett kézzel, zavartan tekintgettem a többi fiúra.

  -Mivel végre valahára összejöttetek - lépett elém Rap Monster - ,ezért muszáj lesz beavatnunk a barátod mocskos kis ügyeibe.

  -Ne ijeszd meg - lökte meg viccelődve Jimin Rap Mon-t. - Már egyszer járt itt és akkor is a frászt hoztátok rá.

  -Én még mindig hülye ötletnek tartom idehozni a hercegnőt - szólalt meg J-Hope.

  -SunHi a neve és már hozzám tartozik, úgyhogy vigyázz, hogy hogy beszélsz róla - szólt rá Jimin.

  -Akkor úgy mondom, hogy még mindig hülye ötletnek tartom idehozni SunHi-t. Így megfelel? - vigyorgott Hope.

  -Kussolj HoSeok - lökte meg barátiasan a fejét Suga. - Mondjuk szerintem sem lesz ez az év ötlete, de ha így akarod - tekintett Jiminre - ,akkor legyen.

  -Fiúk - szólaltam meg a szokottnál hangosabban, hogy a hangom elnyomja a többiekét. - Egyetlen szót sem értek - néztem körbe értetlenül, hátha valaki elkezdi megmagyarázni a dolgokat.

  -Ezekszerint tényleg tud kiabálni - pillantott rám megvetően JungKook.

  -Ne most féltékenykedj, Kookie - szólt rá a legidősebb tag.

  -Ugye emlékszel a fegyverekre és a drogokra, amik itt voltak? - foglalt mellettem helyet Jimin. Csendesen bólogatva jeleztem, hogy emlékszem. - Nem tagadom, közünk van azokhoz, de mi csak ellszállítottuk a rakományt A pontból B pontba. Nem mi áruljuk és nem is mi használjuk azokat.

  -Ne hazudj, Jimin - szólt közbe nevetve Suga.

  -Basszus, lehet, hogy te füvezel de én nem szoktam - válaszolt a fiúnak, majd újra felém fordult. - Úgyhogy megnyugodhatsz, a Bangtan nem azért jött létre, hogy fegyvereket meg drogot áruljunk és esténként kiüssük magunkat. Azzal, hogy néha tárolunk és szállítunk egy két ilyen illegális dolgot, csak némi pénzt keresünk.

  -Akkor mégis kié volt az a sok dolog, amit a múltkor láttam? - kérdeztem.

  -Ezt nem mondhatom el, de legyen elég annyi, hogy mi nem vagyunk olyan rossz fiúk, mint ahogy azt te képzeled - fogta meg a kezem. - Bízol bennem, Hi?

  -Persze, hogy bízom benned - válaszoltam, majd ügyelve arra, hogy senki se vegye észre, egy apró puszit nyomtam Jimin arcára.

  -Most viszont itt kell hagyjalak egy kis időre, amíg Jinnel elmegyünk a mostani szállítmányért. Megígérem, hogy sietek, rendben? - állt fel mellőlem.

  -Rendben - egyeztem bele, majd Jimin mellé állva gyengéden átöleltem. A fiú szorosan a karjaiba zárt, s egy homlokpuszival jutalmazott. Nem akartam elválni tőle egyetlen órára sem, de nem ellenkeztem. Talán naív voltam, de tényleg megbíztam benne.

  -Indulás srácok - szólt oda a fiúknak Jimin, amint elengedett. Jin, Suga és NamJoon csatlakoztak hozzá, majd a négy fiú elhagyta a helyiséget.

  -Ne hagyjatok itt! - kiáltotta utánuk HoSeok, majd a srácok nyomába eredt.

Azokban a percekben egy öt éves kislánynak éreztem magam, akit a felnőttek nem avatnak be a titkaikba. Megértettem és elfogadtam, hogy Jimin nem mondhat el mindent, de féltem. Nem magam miatt, hanem a fiúk miatt, hogy lebukhatnak. Míg Jimin olyan nyugodtsággal beszélt az illegális áruk szállításáról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, nekem hatalmas gombóc növekedett a torkomban, amit képtelen voltam lenyelni. A szüleim életem tizennyolc éve alatt végig a jó kislány szerepre neveltek, és az, hogy egy ilyen fiú barátnője lettem, túl nagy váltás lett számomra. Jimin kedves, aranyos és romantikus oldalát szerettem, azt a fiút aki képes volt az éjszaka közepén felmászni a barátnője szobájába, csak hogy öt rövidke percet egymás karjaiban tölthessenek, viszont a titokzatos bandavezér oldalától tartottam. Kompromisszum Hi, ez kell egy kapcsolathoz, gondoltam magamban és próbáltam elfogadni Jimin rosszabbik énjét is.

Hárman maradtunk a szobában. Taehyung és Jungkook az asztalhoz ülve kártyáztak, míg én a szoba másik felébe húzódva ücsörögtem egy nyikorgó széken. Közelebb menni nem mertem, és nem ismertem annyira őket, hogy beszélni kezdjek, így feszengve ültem egymagamban.

Utoljára gyerekkoromban kártyáztam, még édesapámmal, így nem tudtam pontosan megitélni, hogy mit is játszanak a fiúk. Azt viszont hamar észrevettem, hogy Tae bizonyult ügyesebbnek a játékben, ugyanis alig pár parti lejártával a fiatalabb fiú a kártyapaklit a földre hajítva sétált ki a szobából.

  -Hülye játek - motyogta, miközben behúzta maga mögött az ajtót.

  -A játék nem hülye, inkább én vagyok túl jó benne - mondta Taehyung, majd felém fordulva, intett egyet. - Kipróbálod?

  -É-én ne-nem hiszem, hogy menne - dadogtam megilletődve.

  -Vagy csak nem akarsz veszíteni ellenem - mosolygott, miközben sikeresen felszedte az utolsó kártyalapot is a földről. - Kim Taehyung - lépett oda hozzám, a kezét elém tartva.

  -Tudom, hogy ki vagy, te nagyon hülye - válaszoltam, majd gyengéden megfogva a kezét, kissé megráztam. - Kim SunHi.

  -Csak gondoltam illedelmesen bemutatkozom a legjobb haverem nőjének. És amúgy nem vagyok olyan hülye, mint ahogy azt mondják rólam - villogtatta meg az ezer wattos mosolyát. Képtelenség lett volna tagadni, Tae tényleg helyes fiú volt, teljes mértékben megértettem, hogy miért szeretett bele Yoora.

  -Csak hogy tudd, kicsit sem kedvellek. Kihasználtad Yoorát - jelentettem ki.

  -Utálom is magam miatta és ha hiszed, ha nem, megbántam - vakargatta a tarkóját.

  -Miért nem hagyod békén? - emeltem meg kérdően a szemöldököm. - Miért csókoltad meg? Hiszen már ezerszer visszautasított - érdeklődtem.

  -Muszáj válaszolnom? - kérdezte.

  -Igen. Annak ellenére, hogy nem kedvellek, még a te feleden állok, én is azt szeretném, ha összejönnétek. Na nem mintha miattad akarnám, sokkal inkább Yoo miatt. Valamilyen furcsa okból kiindulva melletted boldog volt.

  -Én sem bírtalak, de Jimin fülig beléd van zúgva és tiszteletben tartom a haverom döntését -kezdte. - Szóval azért nem hagyom békén Yoorát, mert... öhh... hiányzik - mondta szinte suttogva az utolsó szót. - Esetleg nem tudnád meggyőzni, hogy adjon nekem még egy esélyt? Nem tudom, hogy hogy megy ez a lányoknál, de rád biztos hallgatna - pillantott rám letörve.

  -Megpróbálom... Feltéve, ha nem leszel megint seggfej, mert akkor ezekkel a kezekkel gyűlik meg a bajod - emeltem felé az ökölbe szorított kezeimet.

  -Megegyeztünk - jelent meg egy barátságos mosoly az arcán. Végignézve a fiún, az jutott eszembe, hogy talán tényleg nem annyira hülye, mint ahogy azt én gondoltam.

  -Tae... - szolítottam meg félénken.

  -Hmm? -emelte meg az egyik szemöldökét.

  -A szüleid... tényleg fegyverkereskedők? - tettem fel a kérdést bizonytalan hangnemmel.

  -A nagyapám - válaszolt egyszerűen. - A szüleim nem foglalkoznak ilyesmivel és nem is tartják vele a kapcsolatot. Az anyám egy irodában dolgozik a város szélén, az apám meg szerelő, ilyen ezermester féle. Csak tudod így, hogy azt hiszik, a szüleim fegyverkereskedők, a suliban jobban félnek tőlem és nagyobb tiszteletet mutatnak.

  -Na jó. Mostmár egy picit jobban bírlak - mosolyogtam Taehyungra. Rájöttem, hogy nem szabad úgy elitélnem az embereket, hogy nem ismerem őket. Hiszen Tae talán egy kedves fiú, csak a fejemben kialakított kép miatt ezt képtelen voltam észrevenni.

Miután Jimin és a fiúk visszaértek, Jin mindenkit sorban hazaszállított, a sort velem kezdve. Az utcám elején szálltam ki az autóból, és az otthonomig gyalogoltam, hogy a szüleim véletlenül se vegyék észre, hogy egy fiúkkal teli járműből szállok ki.

Hazaérve csak anyát találtam otthon. A konyhában tartózkodott és a rádióban szóló dalt énekelve ügyködött valamin. Mosolyogva figyeltem, amint ide oda billegve táncikál a ritmusra. Rég nem láttam ilyen felszabadultnak.

  -Áhh Hi, máris haza jöttél? - intett felém a kezében levő kanállal. - Milyen volt a suli? - kérdezte a szokásosnál több lelkesedéssel.

  -Unalmas, nem történt semmi - füllentettem, majd levetve a cipőmet, a szobám fele indultam.

  -Maradj még egy kicsit - szólt utánam anya. - Készültem egy kis meglepetéssel.

A kérésének eleget téve foglaltam helyet a nappali közepén ékeskedő kanapén, amit még a régi házunkból hoztunk el. Anya imádta ezt a bútort és a világ összes kincséért sem volt hajlandó eladni, így magunkkal hoztuk. Egy díszpárnát vettem a kezembe, majd arra döntöttem a fejem.

  -Itt is van - nyomott a kezembe egy hatalmas csészét, teli gőzölgö forrócsokival. Meglepetten kortyoltam bele az italba. - Rég nem ittunk ilyesmit együtt - ült le mellém anya. Térdeit a mellkasához húzva fordult felém, majd belekóstolt az általa készített finomságba. Az arcán halvány ráncok jelentek meg, de így is gyönyörű nő volt, meglepően fiatalos.

  -Még haragszotok rám? - kérdeztem.

  -Én már nem. Tudod, nekem is volt már barátom a te korodban, sőt, talán még korábban is, csak olyan fura volt téged egy fiúval látni. Olyan gyorsan felnőttél, Hi. Alig pár éve még egy aranyos kislány voltál, most meg... igazi nő lett belőled - simogatta meg az arcom bársonyosan puha kezével. - Apád viszont még neheztel rád. Próbáltam beszélni vele, de az ő szemében mindig a kicsi SunHi maradsz, akit az ölében hordozhat és megnevettethet a legbénább viccével. Nehéz nekünk látni, hogy milyen gyorsan telik az idő.

  -De anya, meg kell értenie, hogy már nem vagyok gyerek.

  -Meg fogja, csak adj egy kis időt neki. De addig is - nyújtotta el a szó végét elgondolkozva. - Mesélj valamit arról a fiúról. Mi is a neve? Ji-Ji... Jimin. Hogy ismerted meg?

  -A suliban. Nos ömm - jutott eszembe az első találkozásunk. Jimin az első adandó alkalommal megalázott, belenyomva a fejemet az ételembe. Ezt persze nem mondhattam el anyának, mert 1. nem hitte volna el, 2. nagyon kiakadt volna, 3. hülyének tartott volna, hogy ezek után mégis összejöttem vele. - Kettőnket osztottak be, hogy rendet rakjunk a könyvtárban - ferdítettem egy leheletnyit az igazságon.

  -Akkor biztosan okos fiú és ahogy emlékszem rá, helyes is. Jóképű. Régen nekem is az ilyen kaliberű srácok jöttek be, a rosszfiús kinézetűek. Mikor még fiatalok voltunk, apád is egész helyes volt, sokan pályáztak rá, aztán mégis engem választott. Volt is féltékenykedés, sok lány irigykedett rám, de hol van már ez az időszak... - nevette el magát. Jó volt hallani, ahogy mesél. Az arca szinte ragyogott, ahogy rátörtek az emlékek. Régen nem láttam ilyen boldognak.

  -Anya, mi van ma veled? - mosolyogtam rá.

  -Nem is tudom, csak hiányoztak az ilyen napok, amikor forrócsokit iszogattunk és mindenféléről beszélgettünk. És legfőképpen te hiányoztál. Mióta ide költöztünk, szinte nem is beszéltünk. Engem és apádat lefoglalt a munka, téged meg a tanulás. Jut eszembe, apádnak megint el kellett utaznia, viszont most egy elég hosszú időre, talán két hónapig nem lesz itthon. Szeretném, ha megint sok időt töltenénk együtt, és majd édesapáddal is, ha hazajött.

  -Nekem is hiányoztok, anya - öleltem át szorosan. Anya magához húzva viszonozta a gesztusomat. Lágy, édes levendula illata nyugtató hatással volt rám. Egy pillanatra csontos vállára hajtottam a fejem. - Lehet egy kérdésem? - egyenesedtem ki.

  -Persze - mosolygott bíztatóan.

  -Elmehetek a sulibálba? - néztem rá kérlelő pillantással. A szívem a torkomban dobogott a válaszra várva.

  -Elmehetsz - válaszolt némi habozással. - De apádnak egy szót sem róla - tartotta a kisujját, amibe örömtől fűtve akasztottam bele a saját kisujjamat. Az ígéret jelképeként ráztuk meg a kezünket. A nap további részében, mindenféle történetet mesélve, nevetgélve fogyasztottunk el még legalább négy pohár forrócsokit. Anya nem csak az anyukámként, hanem a barátnőmként viselkedett. Rengeteg emlék idéződött fel bennem és újra a régi, családias hangulat lepte be a helyet.