35.Fejezet - Pletyka

   Azt mondják, hogy az idő beforrasztja a sebeket és enyhíti a fájdalmat. Hogy a napok múlásával minden könnyebb lesz és hogy az idő tengere lemossa rólunk a felesleges terhet amit a hátunkon cipelünk. Sok esetben ez igaz és beválik, de nem az enyémben.

   Egy hónap telt el azóta.

   Nem sokkal a kis lisztes incidens után, az iskolában pletykák kezdtek terjedni rólam. Volt aki azt állította, hogy pénzért nyújtok különbféle szolgáltatásokat - ha értitek mire gondolok - mások meg szimplán ribancnak tartottak. Eddig sem voltam valami népszerű az iskolában, de ezek után már szinte az első helyet foglaltam el az utált személyek listáján. Annak ellenére, hogy ez különösebben nem érdekelt, mégis voltak pillanatok, amikor legszivesebben sírva mentem volna haza, hiszen ha az egész suli utál, azt ki is mutatják. Nem kellett ide a Bangtan, a talpnyalóik - vagyis a diákok háromnegyede - megoldották a problémát. Azokban a szünetekben, amelyeken kénytelen voltam áthaladni a folyosó egyik feléből a másikba,  sehogy sem tudtam elkerülni a bántó szavakat. Eleinte csak egy két diák kiáltotta utánam, hogy kurva meg örömlány, azonban ez pár nap elteltével nagyon elfajult.

  Éppen fizika órán ücsörögtem és próbáltam a külvilágot kizárva szorgalmasan jegyzetelni a leckét, amikor minden bejelentés nélkül bejött az osztályfőnököm. Egyenesen a padomhoz sétált, majd halkan csak annyit mondott, hogy beszélni valója van velem, ezért pakoljak össze és menjek utána. Eleget téve a kérésének a hátamra vettem a táskámat, majd szorosan követtem a lépteit, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit akarhat tőlem. Bevallom megfordult az a fejemben, hogy megint rám akar sózni valamilyen iskolai feladatot, de a viselkedéséből ítélve rájöttem, hogy ennél sokkal komolyabb lehet a dolog.
 Már egy ideje járkáltunk osztályról osztályra, a megfelelő helyet keresve a beszélgetésre, de a tanárúr egyik helyiséget sem találta alkalmasnak. Ekkor már végképp nem tudtam elképzelni, hogy miről akar beszélni velem, amihez nem jó egy osztályterem. Végül a feleslegesnek mondható séta után az iskola udvarán fellelhető padok egyikén helyezkedtünk el. Hyo úr meglehetősen idegesnek tűnt. Nagyokat sóhajtott, tördelte az ujjait és a padon ülve sem találta a helyét. Ettől persze én is egyre feszültebb lettem, de csendben, szó nélkül vártam, hogy a tanárúr nekikezdjen a beszédének.

   -Minden rendben van otthon? - törte végül meg az egyre kínosabbá változó csendet.

   -Hogy érti ezt? - lepődtem meg az osztályfőnököm kérdésén.

   -A szüleiddel milyen a kapcsolatod? Szoktál velük rendszeresen beszélgetni mindenféléről?

   -Nos ami azt illeti, általában késő este szoktak hazaérni a munkából és mindketten hullafáradtak. Nem nagyon van alkalmam velük beszélgetni  -  jelentettem ki nemes egyszerűséggel.

   -Esetleg van valaki más, akivel meg szoktad beszélni a problémáidat? - fordult kissé felém, de mindvégig a földet fürkészte.

   -Öhm... igen, de nekem nincsenek problémáim - kezett kissé kellemetlenné válni a társalgás. Ötletem sem volt, hogy hová akart ezzel kilyukadni, de egyre kínosabban éreztem magam.

   -Iskola után mit szoktál csinálni a szabadidődben? - hangzott el a következő randomnak tűnő kérdés.

   -Tanulok és amennyit csak tudok pihenek - válaszoltam némi habozással. Hyo úr egy ideig nem szólt semmit, mintha mélyen gondolkodna valamin, vagy csak nem találná a megfelelő  szavakat. Az állát dörzsölgette, majd nekidőlt a pad támlájának, a lábait kinyújtotta és újra egy mélyet lélegzett.

   -Vannak idősebb barátaid, esetleg ismerőseid? - szólalt meg enyhén nehézkesen a bent tartott levegő miatt.

   -Hogy érti ezt? - néztem rá értetlenül.

   -Gyakran szoktál harminc, esetlen negyven éves férfiakkal társalogni? - fújt ki egy nagy adag levegőt, mintha megkönnyebbült volna, ahogy ezt kimondta.

   -Én nem, - képedtem el - nem szoktam. Tanárúr, nem értem hogy mit akar ebből a beszélgetésből kihozni, de nem tudna a tárgyra térni? Nemsokára haza kell mennem, még sok dolgom van mára.

  -Mit értesz a sok dolog alatt? - vett fel egy amolyan gyanakvó hangsúlyt.

  -Tudja, elég sok tanulnivalóm és házifeladatom van - mondtam el az igazat, de valamiért úgy éreztem, hogy Hyo úr nem hisz nekem.

   -És tanulás után mi szokott a programod lenni?

   -Tévézek, pihenek - feleltem. Kezdtem egyre jobban úgy érezni magam, mintha egy kihallgatáson lennék. Talán azon sem lepődtem volna meg, ha az lett volna a következő kérdése, hogy hol voltam tegnap délután hat és este nyolc óra között. Persze gondolkodás nélkül azt válaszoltam volna, hogy otthon voltam, tanultam és vacsoráztam hiszen ez volt az igazság. Azonban ez az abszurd kikérdezősdi egyre jobban kezdett az agyamra menni, ezért próbáltam felpörgetni a beszélgetést és a lényegre térni. - Hyo úr, ha nincsen semmilyen konkrét mondanivalója, akkor én elmennék, mert már ahogy említettem, sok dolgom van.

   -Figyelj Hi, nem olyan egyszerű ez a helyzet - fogta meg a karom hogy visszatartson.

   -Mi nem egyszerű? Maga elmondja amit szeretne én meg végre hazamehetek.

   -De nem könnyű erről beszélni, főleg nekem férfi létemre - magyarázkodott, amitől kirázott a hideg. Mi lehet az a dolog amiről nehéz beszélnie férfi létére?

   -Akkor hagyja hogy elmenjek - húztam ki a karom Hyo úr kezéből.

   -Nem tehetem - fogta meg újra.

   -Akkor bökje már végre ki amit akar! - emelkedett meg kissé a hangom.

   -Rendben - válaszolt beleegyezően. - Én mindig tudtam, hogy te egy nagyon okos és szorgamas lány vagy, hogy szeretsz tanulni. És hogy óriási kár lenne ha esetleg rossz társaságba kerülnél, hiszen...

   -Tanárúr, megkérem szépen, ne húzza az időt - vágtam a szavába, mert nem akartam hallani a bemelegítő dumáját a tanulmányi eredményeimről. Már szinte biztos voltam benne, hogy arra fog megkérni, hogy tanuljak többet, jobban figyeljek oda órákon, vagy valami hasonló badarságra hívja fel a figyelmemet, de arra amit mondott, nem voltam felkészülve.

   -Tényleg nehezen mondom ezt ki, de muszáj lesz. Többen is jelentették nekem az iskolából, hogy láttak téged idősebb férfiakkal a város széli motel közelében. Szerintem nem túl jó ötlet ilyenbe keveredni, tudom, hogy a te korodban a lányok szeretnek csinosan öltözni, fodrászhoz járni, vásárolgatni, de a pénz szerzésnek van más módja is, nem kell ilyenekhez folyamodnod.

   -Maga azt próbálja mondani, hogy én árulom a testem? - csattantam fel hirtelen. Azt sem tudtam, hogy hogyan kellene erre reagálnom, arról meg végképp nem volt fogalmam, hogy ki a franc mondhatott ilyent az oszályfőnökömnek és hogy a tanárni karból hányan hallották ezt az ostoba pletykát.

   -Nem akartam elhinni, de az elmúlt héten legalább négy osztálytársad szólt, hogy láttott téged egy idősebb férfival betérni abba motelbe. Egyáltalán nem helyes amit művelsz. Remélem tisztában vagy azzal, hogy ha ez az igazgató tudatára jut, kicsaphat az iskolából.

   -Dehát én nem... - akadt el a szavam.

   -Nem kell mentegetőznöd, én csak segíteni akarok.

   -Tanárúr én nem művelek semmi ilyesmit. Ez csak kitaláció, csak gonosz pletykák azoktól akik rosszat akarnak nekem. Esküszöm magának, hogy soha, de soha nem tennék ilyent - válaszoltam egyből, némi ijedtséggel a hangomban.Tudtam, hogy nem fogja elhinni.

   -Ez természetes, hogy ilyenkor tiltakozol, de kérlekszépen Hi, értsd meg hogy én nem ellened vagyok, segíteni szeretnék. Azt is megértem hogy nem bízol meg bennem. Nem vagyok nő, ezért biztosan nehezedre esik megnyílni és beszélni erről.

   -De én tényleg nem... Nem fekszem le idegen férfiakkal, higgye el nekem!

   -Akkor mégis miért állítják ezt rólad többen is? - kérdezte némi gondolkodás után. Végre kezdtem azt érezni, hogy már nem olyan biztos a pletykát illetően.

   -Fogalmam sincs, biztosan rosszat akarnak nekem - válaszoltam kétségbe esetten.

   -Vannak ellenségeid itt az iskolában?

   -Sokaknak nem vagyok rokonszenves, de csak mert ebben az évben érkeztem - füllentettem. Nem akartam a tanár orrára kötni, hogy a diákok ki nem állhatnak.

   -Mint tanárod és mint osztályfőnököd, segíteni szeretnék. Utána nézhetek hogy kik nem kedvelnek és esetleg beszélhetnék velük. Esetleg felhívhatnám a szüleidet is.

   -Ez igazán nem szükséges, a szüleim sűrű munkabeosztással rendelkeznek, nem érnek rá ilyenekre - próbáltam menteni a menthetőt. Anya és apa egyre gyakrabban kezdtek elutazni otthonról a munkájuk miatt, nekik sem hiányzik, hogy az osztályfőnököm arról kezdjen nekik mesélni, hogy milyen szóbeszédek terjednek rólam, mint ahogy nekem sem.

   -Akkor mi is legyen? - elmélkedett újfent.

 -Mondjuk most szépen hazaenged és elfelejti ezt az egészet? - vetettem fel a számomra legkényelmesebb ötletet.

   -Arról szó sem lehet. Tényleg szeretném elhinni, hogy ez csak egy kitaláció, viszont így egy ideig szemmel kell tartsalak. Máskülönben jelentenem kell ezt az igazgatónak.

   -De az előbb magyaráztam el, hogy ez csak egy hülye híresztelés. Hát nem érti, én nem csináltam semit, én az áldozat vagyok! - néztem kétségbeesetten, egyenesen a tanár szemébe.

   -Ezt bizonyítanod kell. Örülnék annak, ha egy ideig besegítenél a könyvtárban, a könyvtáros nő már eléggé kiöregedett, jól jönne neki egy kis segítség és így én is megnyugodnék, de ami a legfontosabb, nem rúgnának ki téged az iskolából. Megfelel ez így neked?

   -Igen... - Persze, hogy nem felelt meg, de mit mondhattam volna, nem akartam hogy kicsapjanak a suliból és már elegem volt ebből a beszélgetésből is. Nem volt más választásom.

   Így végül a 'kihallgatás' után mégsem mehettem haza, egyenesen a könyvtárba vánszorogtam. Kedvetlenül, unottan, szinte szenvedve sétáltam el a könyvekkel teli helyiségig, majd miután bekopogtam, egyenesen az öreg könyvtáros nénihez lépkedtem. Tömören összefoglaltam neki, hogy ezentúl egy ideig segíteni fogok, de a pletykát nem említettem meg. A néni alig győzte köszönni, hogy itt vagyok és egyfolytában azt hangoztatta, hogy kevés az olyan jószívű fiatal mint én. Szegény, ha tudná, hogy nem magamtól jöttem ide... Azonban már így az első napon hátraküldött pakolászni, ugyanis volt olyan szerencsém, hogy pontosan azon a napon érkezett meg két nagy doboz könyv, amiket szelektálni kellett majd ábécé sorrendben a polcokra tenni.

Már indultam volna hátra, amikor a néni utánam kiáltotta, hogy nemsokára lesz egy kis segítségem, mert még fog érkezni egy diák.

   Abban reménykedtem, hogy egy nagyon becsületes személy fog érkezni, aki a munka nagyrészét majd elvégzi, mivel ebben a helyzetben nem volt se kedvem, se erőm könyveket pakolgatni.
Valahogy nagy nehezen hátravonszoltam magam, a könyvtár másik végébe, hogy a nénike ne láthasson, majd leültem az egyik sarokban a földre. A felhúzott térdeimre fektettem a fejem, és azon kezdtem gondolkozni, hogy hogyan süllyedhettem le idáig. Az iskolában mindenki keresztbe akar tenni nekem, a tanárok azt hiszik hogy árulom a testem, a szüleimmel alig találkozom. Megint elérzékenyültem, a sírás kerülgetett, éreztem a könnycseppeket a szememben. Fájt ez az egész,  helyzet amiben voltam.

   Halkan szipogtam és törölgettem a könnyeimet, közben furcsa módon nevetnem kellett magamon, hogy már megint sírtam. Kis karikákat kezdtem rajzolgatni a földön levő porba, hogy eltereljem a figyelmemet, amikor lépteket kezdtem hallani egészen közelről. Nem a néni közeledett, túl gyors volt ahhoz. Biztosan csak a segítségem érkezett meg, aki remélhetőleg helyettem is elvégzi a munkát.

   Kiváncsian néztem fel, hogy ki lehet az, aki hajlandó a tanítás után is itt maradni és készségesen segíteni az idős könyvtáros néninek. Arra gondoltam, hogy biztosan egy jóhiszemű kilencedikes diák akinek valamelyik tanára a segítségért cserébe egy jó jegyet ígért, de nagyot  tévedtem.

   Ismerős illat csapott meg. Egyenruha helyett sötét farmert viselt, egy egyszerű szürke pólóval, fekete haja szokás szerint lágyan a homlokára hullott, itt ott belelógva a szemébe. Nem hittem a szememnek, nagyokat pislogtam, azt hittem csak álmodok. De nem. Egyre jobban közeledett és rá kellett jönnöm, hogy ez a szín tiszta valóság, hogy ő sétált felém, nem más, mint: Park Jimin.