36. Fejezet - Az alku

   Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek a szerencsétlenségemen. Egy ilyen kellemetlen nap után az utolsó kívánságaim között szerepelt volna az, hogy lássam Jimint, most mégis éppen ő közeledett felém. Szerettem volna átlátszó lenni, elsüllyedni a földben vagy bármi más, csak ne kelljen vele lennem órákon át, de semmi esélyem nem volt ezekre. Beletörődtem a sorsomba. Azonban a könyvtár elég nagy volt ahhoz, hogy egymástól távol rendezgessük a könyveket, ezért ennek reményében megfontolatlanul álltam fel és indultam el az ellenkező irányba. Természetesen nem én lennék Kim Sun-Hi, ha ez az elképzelésemnek megfelelően, egyszerűen zajlott volna.

  Próbáltam magabiztosnak mutatkozva elsétálni a fiú mellett. Megigazítottam az egyenruhámat, kihúztam magam és tettem egy határozott lépést. Majd még egyet. Amikor már végre szerencsésen elsétáltam Jimin mellett, kifújtam az eddig bent tartott levegőt, de ekkor a fiú hirtelen megfordult és visszarántott, magával szembe. Az eltelt egy hónap alatt egy szót sem váltottunk. Próbáltuk kerülni egymást. Jimin teljesen levegőnek vett engem, ami részben fájt, de nem bántam, jobb volt így, mintha bántana. Tudtam, hogy gyűlöl, hogy ugyanúgy utál, mint az iskola többi tagja, de ő legalább nem mutatta ki. Én pedig ezalatt lassan elfogadtam, hogy mindvégig csak játszadozott velem, s a hónap végére újra csak a Bangtan vezéreként tekintettem rá. Nem kötött hozzá már egyetlen halvány érzelem sem. Legalábbis ebben hitegettem magam.
  Mivel eddig nem létező személyként kezelt, ezért amikor visszahúzott, egy pillanatra azt hittem, hogy összetéveszt valakivel, ám a tekintete, ahogy rám nézett,  elárulta, hogy jól tudja ki vagyok. A szemeimbe vetette tekintetét, éjfekete írisze csak úgy csillogott. Azonnal leblokkoltam.
 Mintha egyetlen perc sem telt volna el, a mögöttünk hagyott hónap csak egy képzelgés volt, s teljesen eltűnt. Egy másodpercre hihettem el, nem tarthatott tovább, Jimin azonnal megtörte a pillanatot.

   -Neked nem a motel előtt kellene lenned? - szólalt meg a maga gúnyolódó, rosszfiús stílusával.

   -Te meg nem valamelyik útszéli ribancodat kellene megdöntened? - vágtam vissza. Nem lepett meg a viselkedése, és nem akartam már az elején alulmaradni a szócsatában.

   -Úgy döntöttem, frissítem a készletet. Mennyit kérsz egy óráért? - vette elő a pénztárcáját.

   -Menj a francba - löktem meg a mellkasát, amitől tett pár lépést hátrafelé. - Inkább azt mond meg, hogy mit keresel itt?

   -Mondjuk úgy, hogy előkészítem a terepet - nevette el magát, mintha valami vicceset mondott volna.

   -Ja persze, ha te így mondod a pakolásnak - néztem rá a könyvekkel teli dobozokra. - Ne is húzd az időd, kezdj neki - indultam újra a terem másik vége felé. Gyorsan be akartam fejezni a munkát, hazamenni, kipihenni magam és azon gondolkodni, hogy vajon mikor jönnek haza a szüleim. Sosem szóltak előre, hogy mikor utaznak el és mikor érnek haza. Ha otthon voltak sem töltöttünk túl sok időt együtt, de legalább nem éreztem annyira egyedül magam.

  -Tudod... - szólt utánam Jimin. - A barátnőd nemsokára szenvedni fog.

  -Yoora! - fordultam vissza a fiú felé. Yoorával egyre távolabb kerültünk egymástól. Hiába próbáltam beszélni vele, eltaszított magától, de nem csak engem, az összes barátját. Azt hittem, hogy csak egy kis időre van szüksége, amíg kiheveri a történteket, de egy hónap elteltével sem lett jobb. Heteken át nem beszéltünk. A lány kerül mindenféle társaságot, szünetekben is egyedül van, legtöbbször olvas. Teljesen megváltozott. A szeleburdi, bolondos Yoo-ból egy komoly, csendes lány lett. A jól megszokott arcán levő mosoly teljesen eltűnt, s helyét átvette a bánat és csüggedtség. Mindezek ellenére én ugyanúgy szerettem a lányt, próbáltam támogatni, annak ellenére, hogy sosem fogadta el és ha úgy adódik, bármikor a segítségére siettem volna. Hiszen ez a legjobb barátnők dolga.

  -Pontosan - nevetett újra. - Ő lesz itt nemsokára és a fiúk nem kegyelmeznek neki. V az előbb szólt, hogy elindult a lány után.

  -Nem tehetitek ezt!

  -Ó dehogynem - lépdelt közelebb hozzám, majd egy magabiztos mozdulattal kissé hátrább lökött, hogy nekiszorítson a mögöttem helyezkedő asztalnak.

  -Itt vagyok én nektek, tegyetek velem amit akartok, csak ne bántsátok Yoorát - ajánlkoztam fel.

  -Szegény kicsi törpe hercegnő, már nem vagy elég izgalmas számunkra, meguntunk. De a barátnőd tökéletes áldozat, a fiúk imádják, főleg V. Mit gondolsz, miért jött össze vele? - húzta fel a szemöldökét. - Talán azt hitted, azért, mert kedves és vicces? Dehogy - válaszolt a saját kérdésére, a fejét csóválva. - Szép teste van, nagy mellei és könnyű préda. Taehyungnak egyetlen szavába került és máris meztelenül feküdt előtte. Hiába alázta meg többször is, a barátnőd még mindig szereti, pont ugyanúgy, ahogy te engem.

  -E-ez nem igaz, én már rég nem...

  -Shh! - emelte mutatóujját szája elé. - Ne próbáld tagadni. Máskülönben már rég jelentetted volna a rendőrségnek amit a raktárban láttál. - Igaza volt, a fegyverekről és a különféle tiltott gyógyszerekről, drogokról senkinek sem beszéltem. Féltem. Nem akartam rendőrökkel beszélni, esetleg bíróságra járni és vallomást tenni, de a Bangtantól jobban tartottam. Tisztában voltam azzal, hogy nagyobb bűnszervezetek is benne vannak ebben, s hogy egyetlen rossz lépés, vagy kimondott szó is nagy bajt hozhat rám. Nem akartam hogy bántsák a szüleimet vagy az ismerőseimet. Nem mertem elmenni a rendőrségre. A félelem legyőzött és ezzel Jimin nyert. - És most jobban teszed ha elmész, vagy talán még nagyobb bajba akarod keverni a barátnődet?

  Nem volt választásom. Hiába gyötörtem magam, nem jutott semmi eszembe. Nem szegülhettem szembe Jiminnel, hiszen egyetlen telefonhívásába került volna és azonnal mögötte termett volna mind a hat fiú. Egyedül nem tehettem semmit.                  

  Amilyen gyorsan csak tudtam, a helyükre rendezgettem a könyvek nagyrészét, majd sietve hagytam el a könyvtárat. Mire kiértem a suliból, már szinte szaladtam. A feldúltságtól ismét könnybe lábadt a szemem, a mellkasom elnehezedett és nehezen tudtam lélegezni. Meg kellett állnom. Egy buszmegálló padján pihentem meg, az úton elhaladó autókat figyelgetve. Ahogy az emberek sétálgattak az úton, egymást kerülgetve, én meg csak ültem azon a piszkos padon, hagyva hogy egy csapat fiú bántsa a legjobb barátnőmet,  teljesen tehetetlennek éreztem magam. Fogalmam sem volt, hogy kinek szólhatnék, kit hívhatnék fel ebben a helyzetben. Azt kívántam, hogy bárcsak léteznének szuperhősök, vagy jelenne meg valaki aki segíthetne, de hiába is ábrándoztam, nem történt semmi. A buszmegálló oldalára ragasztott plakátokat olvasgatva próbáltam nyugtatni magam. Az egyik nagy poszter egy újonnan megjelent filmet reklámozott, amit éppen akkor adtak a mozikban Egyszerű volt a plakát, halvány, kékes színek domináltak rajta, a szereplők apró betűkkel a sarkakon szerepeltek, hogy ne rontsák az összhatást. A képen egyetlen nagy betűkkel írt szó szerepelt, pontosan középen, a  film címe: Az alku.

  Ekkor beugrott valami, ami arra késztetett, hogy habozás nélkül, azonnal visszaszaladjak a könyvtárba. Talán soha az életemben nem rohantam olyan gyorsan mint akkor, nem figyeltem az útra, sem arra, hogy  kinek vagy minek megyek neki, csak arra gondoltam, hogy minél előbb odaérjek, hiszen minden egyes eltelt perc számított. Ott kellett lennem, mielőtt V odament volna Yoorával.

  Ahogy berontottam az iskola épületébe, a folyosó kihalt volt, csak az én lépteim visszhangzottak. Egyenesen a könyvtár felé vettem az irányt. Ekkorra már a könyvtáros nő is hazament, így odaérve, egyből a terem végébe siettem, s nagy szerencsémre ott találtam Jimint, amint telefonon beszélget.

A nem túl halk érkezésem miatt hamar felfigyelt rám, majd elemelve fülétől a telefonját, lassan felém kezdett sétálni.

  -Mit keresel már megint itt? - förmedt rám.

  -Kössünk alkut! - vágtam rá egyből.

  -Miféle alkut? Nincs nekem erre időm, Tae mindjárt itt van a csajjal.

  -Ha nem bántjátok többet Yoorát, a szolgátok leszek.

  -Ez érdekesen hangzik - túrt bele a hajába, majd kinyomva a telefonját, véglegesen eltette a készüléket a zsebébe. - De miért éri ez meg nekem? - tekintett rám kérdően.

  -Mert - nyeltem egy nagyot - bármit megteszek. - Idegesen tördeltem az ujjaimat és lépdeltem egyik lábamról a másikra, a fiú reakciójára várva.

  Jimin arcán egy halvány, önelégült mosoly jelent meg, mintha azt mondaná, én nyertem. Szó nélkül  a hátam mögé sétált, majd a vállaimtól fogva kezdett tolni, a könyvtár egyik keveset használt, félreeső részébe. A polcokon régi, sokat használt, poros könyvek sorakoztak egymás mellett, ide már szinte senki sem járt, a bútorok is régiek voltak, nem használta őket senki, a székek ülőkéjén vastag rétegekben állt a por.

  A fiú magával szembe fordítva a falnak lökött, s arcomra pillantott. Képtelen voltam a szemébe nézni, inkább a földet fürkésztem, de Jimin hüvelyk ujjával megemelte a fejem, s végül tekintetünk találkozott. Elbizakodva vette szemre kissé rémült arcomat, majd bal kezével lágyan kezdte simogatni. Az érintése még még mindig meleg volt.

  -Lássuk mit jelent neked a bármi - kezdte egyesével kigombolni az egyenruhám fehér ingének gombjait.