34.Fejezet - Mindennek vége

  Csak bámultuk egymást, szólalni egyikőnk sem tudott. Éreztem, szinte tudtam hogy tudja, hogy Jungkook elmondta neki amit kettőnk között történt, s azzal is tisztában voltam, hogy ferdített a történeten, nem az igazat mesélte el. Pedig valójában nem történt semmi, nem feküdtem le vele.

A kezemet nyújtottam Jimin felé, el akartam érni, meg akartam ragadni, és soha többé nem akartam elengedni, de ahogy elértem volna a kezét, elrántotta azt.

  -Ne merj megérinteni - hátrált meg pár lépésnyire. 

  -Ji-Jimin... - nyögtem ki a fiú nevét, miközben mit sem törődve a rajtam levő lisztréteggel, próbáltam meg felállni a földről.

  -Ne ejtsd ki a nevem a mocskos szádon! - szólt rám, szinte kiabálva. - Taehyung menjünk - nézett rá a mellette álló fiúra. - Nem akarok ilyen ribancok társaságában lenni - azzal hátat fordítva nekem és az összegyűlt tömegnek, indult el.

  -Nem feküdtem le vele - kiáltottam a fiú után. - Nem feküdtem le Jungkookkal!

  -Nem csak ribanc, már hazudik is - fordult meg nevetve Jimin. - Számalmas vagy.

  -Jimin, hidd el, nem hazudok - próbáltam meggyőzni a fiút minden erőfeszítésemmel, de éreztem, hogy nem ér ez semmit. 

  -Mondtam hogy ne merd kimondani a nevem - ahogy kimondta a mondatot, elkapva V kezét, mindketten elhagyták az épületet.

  Kiabálni, ordítani akartam. Akkora düh keletkezett bennem, hogy a tömeget félrelökve magam elől, képes lettem volna a két fiú után szaladni, s tovább bizonygatni az igazat, mégsem tettem. Hiszen nem lett volna értelme. Én szerettem őt, de számára csak egy fogadás voltam. Minden egyes szép szava csupán hazugság volt, minden érintése csak egy megvezetés, hogy elérje amit akart. Én magam csak egy eszköz voltam amit a célja elérése érdekében használt. Mindeközben mit sem sejtve belezúgtam. Mélységesen beleszerettem. A szerelem pedig elvakított és nem vettem észre hogy átvert, nem jöttem rá, hogy minden ami velem történik, mennyire valótlan. Az iskola legmenőbb és legbefolyásosabb fiúja pont velem állt le, pont én kellettem neki... Ez egy vicc. Egy hatalmas vicc.

  Ahogy a két fiú elhagyta az iskola területét, a tömeg is oszladozni kezdett, otthagyva minket a hatalmas lisztréteg kellős közepén. Nem volt más választásunk, össze kellett takarítanunk minden egyes porszemet, mivel a Bangtannak köszönhetően úgyis mi lettünk volna a hibásak, biztosan mindent ránkkentek volna, s egyikőnknek sem hiányzott egy igazgatói figyelmeztetés, vagy esetleg egy intő. Így végül némán kezdtük el össztakarítani a lisztet. Hiába próbáltam volna megvígasztalni Yoorát, láttam rajta, hogy mennyire összetört, és szólalni sem akart. Szótlanul, lesütött szemekkel seperte a földet. De jobb is volt így, hogy nem hoztuk fel az előbb történteket, csak hagytuk hogy elmerüljön bennünk s valahol mélyen leülepedjen a fájdalom. Nem a megaláztatás miatt fájt, nekem biztosan nem, inkább azért, mert éreztem hogy vége. Hogy mindennek ami Jiminhez kötött, itt a vége. Semmi nem lesz már ugyanaz.

Miközben szállt a fehér por, még jobban befedve a ruhámat, néhány kósza könnycsepp folyt végig az arcomon, egyenesen a földön összegyűlt hófehér lisztkupacba. Nem sírtam, csak halkan, nesztelenül könnyezetem.

A ránkhárult munka végeztével mindketten suli vécéjében próbáltuk leporolni magunkról a lisztet, de hiábavalónak tűnt. A fehér por mintha beitta volna magát a ruhánkba, nem akart távozni, s ezt belátva Yoora abbahagyta egyenruhája tisztítását, engem azonban borzasztóan zavart, s el akartam tüntetni a megaláztatás minden egyes nyomát. Erőteljesen dörzsöltem a ruhám, de a liszt csak nem távozott, végül feladva az egészet, a kagylóba támaszkodva, próbáltam lenyugodni. A fejem lehajtottam, majd mély lélegzeteket vettem. Felejteni akartam, már most. Semmire sem akartam emlékezni, de ez lehetetlen volt. Az ember nem felejti el azt ami alig egy órával ezelőtt történt. És az élete jelentős pillanatait sem tudja csak úgy, egycsapásra elfelejteni. Mindigis unalmas, monoton életet éltem. Megvolt a programom, a beosztásom, hogy milyen órára kell járnom, hogy mennyit kell tanulnom és hogy mikor lefeküdnöm és fe felkelnem. Egysíkú, szürke életem volt, mindaddig, míg találkoztam a Bangtannal. Azt az időszakot soha sem fogom elfelejteni. A megaláztatásokat és a fájdalmat nem tudom eltüntetni, a nyomai mindig bennem maradnak, de ezeket elfedte a szerelem. Jimin számtalanszor megmentett, a raktárnál, a kiránduláson és vigyázott rám. Hiába volt mind hazugság, ezt hosszú-hosszú ideig magammal fogom hordozni, talán egészen a sírig, s soha nem fogom elfelejteni az első szerelmem nevét. Park Jimin.

  -Hi, jól vagy? - lépett közelebb hozzám Yoo. 

  -Mostmár igen, jobban vagyok. Csak ez e hülye liszt nem jön ki a ruhámból - mondtam ki a mondatot remegő hanggal. Nem voltam jól, de újra erősnek akartam mutatni magam. Ismételten porolni kezdtem az egyenruhám, de Yoo szinte azonnal elkapta a kezem. A lány közelebb húzott magához, majd mélyen a szemembe nézett. 

  -Minden rendben lesz - ölelt át gyengéden.

  -Nagyon remélem - viszonoztam gesztusát.