52.Fejezet - Vallomás

  Sietve vettem a lépteket lefelé a lépcsőn, a raktár felé vezető úton. Ezúttal egy hosszabb útvonalon haladtam, némi időt nyerve, a Jiminnel való találkozásig. Gondolkodnom kellett, mivel fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnák neki.

  A bácsikájával való találkozó után napokig nem beszéltünk. Többször is kezembe vettem a telefonom, azzal a céllal, hogy felhívom, végül mégsem volt merszem hozzá. Nem tudtam, hogy mire kell számítanom, valamiért azt hittem, hogy a fiú az egyik napról a másikra teljesen megváltozott és én ezt az új Jimint egyáltalán nem ismertem. Aztán, talán négy nap elteltével váratlanul megcsörrent a telefonom; Jimin keresett. A telefonbeszélgetés nem nyúlt hosszúra, csak egy találkát beszéltünk meg, egyikőnk sem kért bocsánatot, egyetlen személyes mondat sem hangzott el. Még a köszönés is száraz és rideg volt mindkettőnk részéről. Miután leraktam a telefont, könnyezve hajtottam a fejemet a konyhaasztalra, arra gondolva, hogy hogyan jutottunk el idáig. Ellenségekből váltunk egymás szerelmévé, de úgy tűnt, hogy hirtelen rohamosan kezdünk távolodni egymástól.

 

 

  Madarak daloltak a fák tetején, az ég kellős közepén pedig szinte ragyogott a nap. A kellemes, hivogató időjárás hatására az emberek ellepték az utakat. A park, amely mellett éppen elhaladtam, zsongott a nevetéstől. A sok sétáló ember között, akadt aki piknikezett, de sok biciklisre is felfigyeltem. A szülők kihozták a gyermekeiket játszani, hiszen ebben a szép időben szinte bűn lett volna bent maradni. Mindenki olyan boldognak tűnt, hogy úgy éreztem, amint elhaladok a nevetgélő emberek mellett, egy fekete aura leng körül.

  Egy piros labda pattant neki a lábamnak, majd tovább gurulva, a járda szélének ütközött. Meglepődve vettem a kezembe, amikor egy virgonc kisgyerek bukkant fel előttem.

  -Köszönöm néni, hogy felvetted a labdámat - kapta ki vigyorogva a játékszert a kezemből, majd mielőtt bármit is reagálhattam volna, már el is szaladt. A kezeim maguktól a hasamon álltpodtak meg. Vajon az én gyermekem is ilyen aranyos lesz?

Végül a számításaimmal ellentétben sokkal korábban értem a raktárhoz, mint szerettem volna és még mindig gőzöm sem volt arról, hogy mit fogok mondani Jiminnek. A hatalmas vasajtó nyikorogva nyílt ki. A kezem beleremegett az erőlködésbe, a hang pedig felforgatta a gyomrom. Annyira izgultam, hogy hányingerem lett.

  Utoljára akkor izgultam erőteljesen, amikor felvételiztem Szöul egyik legerősebb középiskolájába. Emlékszem, a kezem annyira izzadt, hogy alig tudtam a markomban tartani az írószert. Egy hét múlva, amikor kijöttek az eredmények, az idegességem hiábavalónak tűnt. Másodiknak vettek fel az iskolába. Én persze nagyon örültem, de a szüleimet zavarta, hogy nem az enyém lett az első hely. Ám ott, a raktár ajtaján belépve a szívem olyan ütemben dobogott, hogy az hittem elájulok. Sokkal idegesebb voltam, mint bármikor máskor.

  Bizonytalan léptekkel sétáltam a raktár alsó szintjén. Olyan csend volt, hogy azt hittem Jimin nincsen a helyiségben. Por és penész szaga áradt a levegőben. A gyomrom egyre jobban kavargott.

  A reggeli rosszullétek csak két napig tartottak, utána is éreztem erőtlennek magam és volt amikor émelyegtem is, de egyetlen alkalommal sem hánytam.

  Minden egyes lépcsőfok nyikorgott és megreccsent, amint fellépkedtem rajtuk, hogy Jimin raktárbéli szobájához érjek. A hang hatására a szoba ajtaja szinte kicsapódott, s Jimin lépett ki rajta, rám vetve komor tekintetét. Pár lépésnyire álltam meg előtte, a földet vizslatva, a blúzom széleit markolásztam. Képtelen voltam felemelni a fejemet, nem tudtam a szemébe nézni, még csak szólalni sem voltam képes. Jimin sóhajtva lépett közelebb, majd két kezével megragadva a karomat húzott magához, egészen amíg a fejemet a fiú vállának döntöttem. Gyengéden, szavak nélkül ölelt át, amit félénken viszonoztam. Azt kívántam, hogy bárcsak egy öleléssel el lehetne intézni mindent.

  -Sajnálom - duruzsolta a hajamba. - Annyira sajnálom, Hi. Soha többé nem akarlak ennyi ideig magadra hagyni.

  -Én is sajnálom - böktem ki, visszafolytva a könnyeimet. Erősen harapam a számba, hogy megakadályozhassam a könnycseppeket. Hiányzott Jimin, és az a néhány haragban eltöltött nap maga volt a pokol.

  -Menjünk be - szólalt meg újra. Elhúzódva tőle, beléptem a szobába, s a fiú által összetákolt ágyon foglaltam helyet. Jimin egy széket húzva maga után, velem szemben foglalt helyet. Többször is beletúrt a hajába, a pólóját igazgatta. Ő is ugyanolyan ideges és zavart volt, mint én. - Nem is tudom hol kezdjem, sajnálom ezt az egészet, ahogy viselkedtem.

  -Jimin, rád sem ismertem, teljesen más voltál, egy másik fiú. Mi ez az egész? Ki vagy te és kik a szüleid? Milyen közöd van Jung bácsihoz és ehhez az egész alvilági mocsokhoz? - engedtem utat a feszültségemnek. A szavak maguktól törtek elő.

  -Hi, kérlek nyugodj meg - próbált csendesíteni.

  -Mégis hogyan nyugodjak meg? Hazudtál és titkolóztál előttem, már azt sem tudom, hogy ki vagy - fakadtam ki.

  -Mindent elmondok, rendben? - nézett a szemembe. A tekintete bizonytalan volt. Megfogtam a kezét, s viszonoztam a pillantását. - Egy olyan világba születtem, ahonnan nincsen kiút. Sosem kívántam, hogy az apám egy maffiózó bandába tartozzon, én normális gyerekkort akartam, sok barátot, de velem sosem játszott senki. Melyik szülő engedné, hogy a gyereke egy maffiózó poronttyal játsszon? - tette fel a kérdést, melyre nem várt választ. - Nem tudom, hogy Jung bácsi mennyit mondott el neked az igazságból, de láttam, amint megölik az anyámat. Lelőtték és ott hagyták a holttestét, összeesve a földön - mondta, a fejét lehajtva. A hangja megremegett. Reméltem, hogy nem fog sírni, azt nem bírtam volna ki. Nem tudtam mit mondani, ezért erősebben kezdtem szorítani  a kezét. - Jung bácsi és apám legjobb barátok voltak, ezért kerültem hozzá, de ezt már biztosan tudod. Én tíz éven át nem láttam az apámat, de aznap, amikor elvittelek a bácsikámhoz, az a féreg megjelent és mindent felforgatott. El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés lehetett megtudni ennyi év után, hogy az apám egy nővel él valahol Olaszországban és, hogy van egy testvérem. Hogy hagyott engem itt rohadni és az sem érdekelte, hogy élek, vagy már rég halott vagyok, amíg ő a világ másik felén boldogan él az új családjával.

  -Jimin... - böktem ki a fiú nevét. Annyira megdöbbentem, hogy mást nem tudtam mondani. Még sosem láttam azelőtt ilyen mértékben kimutatni az érzéseit. Hirtelen őt éreztem a világ legelveszettebb gyermekének.

  -Tudod mit mondott az apám? Hogy a testvérem csak három évvel fiatalabb nálam. Az apám az anyám halála előtt, már jóval teherbe ejtett egy nőt. Megcsalta az anyámat. Az az utolsó, mocskos ember képes volt megcsalni az anyámat és évekig titkolni - váltott át egyre idegesebb hangnemre. Már nem én szorítottam az ő kezét, Jimin olyan erősen markolta a kezemet, hogy az ujjai teljesen kifehéredtek. A szorítása enyhén fájt, de nem szólaltam. Meg sem moccantam. - Amikor az édesanyám meghalt, Jung bácsi segített rajtam és a nagymamámon. Mivel a nagyi pénze nem volt elég, ezért rengeteg pénzt küldött, játékokat és tanfelszerelést vett nekem. Ezt a sok mindent pedig vissza kellett fizetnem, úgyhogy dolgozni kezdtem nála, nem tehettem mást. El kell hinned Hi, hogy én nem akartam ilyennel foglalkozni, ha választhattam volna, akkor messziről elkerülöm ezt az egész illegális maszlagot, de itt nem én választottam. Ezért lettem ilyen, amilyen vagyok, egy szörnyű és veszélyes alak. Ezért akartalak téged is távol tartani magamtól, mert ha véletlenül belekeveredsz valamilyen ügybe és bajod esik, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

  -Nem vagy rossz ember - szólaltam meg. - Nem vagy mintapéldány sőt, sokszor kifejezetten goromba tudsz lenni, de messze nem vagy rossz ember - döntöttem a fejem Jimin homlokának. - Annyi mindent köszönhetek neked, megtanítottad, hogy hogyan élvezzem az életet, miattad lett egy második családom, vigyáztál rám, óvtál engem és még te nevezed magad rossz embernek?

  -Hi - súgta halkan, csodálkozva a nevemet. - Kérhetek tőled egy második esélyt? - állt fel a székről, maga után húzva engem is. Ekkorra már könnyek áztatták a szememet, ezért nem láttam tisztán, de a fiú hangjából éreztem, hogy őt is elöntötték az érzések. Nem voltam biztos abban, hogy képes leszek normális választ kinyögni, ezért bólogatni kezdtem, majd szorosan Jiminhez simultam.

A szoba aprócska ablakán át ránk mosolygott a nap, egyetlen felhő sem volt az égen. A virágok szebb színekben pompáztak, mint valaha és ezernyi madár vonult végig az égen. Olyan tökéletes volt az a nap, hogy szinte fájt arra gondolni, mit is készülök bevallani.

Csendben álltunk egymás karjaiba fonódva. Nem hiányoztak a szavak. Szerettem azokat a pilanatokat, amikor csendesen, egyetlen szó nélkül is jól éreztük magunkat egymás társaságában. A parkban fagyizás közben, a tájat bámulva, vagy szeretkezés után, egymás szapora lélegzetvételeire koncentrálva, ezek voltak számomra a legszebb pillanatok. Amikor egyetlen érintéséből tudtam, hogy szeret. Akkor, ott a raktárban, abban a szegényesen berendezett szobában is pont ugyanez az érzés fogott el. Jimin ölelésében tisztán érződött a szeretet. Nem akartam elrontani a pillanatot.

Úgy féltem, hogy mit fog mondani, annyira rettegtem a reakciójától, hogy akaratlanul is sírni kezdtem. Jimin családi hátterét megismerve, rájöttem, hogy ennél roszabb időpontot nem is találhattam volna arra, hogy én is beismerjem a titkomat. Hiszen abban az állapotban, amiben ő volt, egy gyerek csak púp lett volna a hátára, ezt én is jól tudtam. Mégis el kellett mondanom.

  -Miért sírsz, Hi? - simogatta a hajamat.

  -El kell mondanom valamit - tettem meg egy lépést hátrafele, hogy az arcára tekinthessek. - Lehet, hogy meg fogsz ezért utálni, az is lehet, hogy ezután soha többé nem akarsz majd velem beszélni, de akkor is el kell mondanom.

  -Mi történt? Mi a gond? - értetlenkedett. Mindkét szemöldökét felhúzta, a szemei nagyra tágultak. A nap fénye megcsillant a bőrén. Szép, sima és puha bőrrel rendelkezett, vastag ajkakkal és különlegesen ívelt, fekete szemekkel, melyek minden mosolyánál elvékonyodtak, s amit én a világ legaranyosabb dolgának tartottam. Elképzeltem, hogy a gyermekünk milyen vonásokat örökölhet tőle. - Mondd már, mi történt?

  -Lehet, hogy... - halkultam egy el pillanatra. - Lehet, hogy terhes vagyok. Jimin, az én hibám, nem voltam elég óvatos, gyógyszert kellett volna szednem, már rég rá  kellett volna vennem vagam, hogy felirassak egy csomag fogamzásgátlót. Nem akarok bajt, én tényleg nem akarok gondot okozni, tudom, hogy nem hiányzik most neked egy gyerek. Én, én - akadoztak a szavaim. A könnyeim teljesen ellepték az arcomat, a sós folyadék beszéd közben befolyt a számba is. Hiába törölgettem a szemeimet, a könnyek továbbra is megállás nélkül folytak, mintha sosem akarnának kiapadni. - Elvetetem a gyermeket.

  -Olyan buta vagy - szólalt meg Jimin teljesen nyugodt hangszínen. Egyik térdét a földre helyezve, félig térdelt le előttem, miközben a másik lábán támaszkodott. A pólómhoz nyúlt, majd óvatosan felhúzva az anyagot, az egyik tenyerét a hasamra helyezte. - Hiszen én már most szeretem a kisbabánkat - hajolt közelebb, s ajkaival egy puha csókot lehellt a bőrömre.

Nem erre a reakcióra számítottam. Azt vártam, hogy Jimin kiabálni kezd, vagy elzavar, de a szavait hallva teljesen megkönnyebbültem. Egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólog a könnyeim pedig újfent megindultak, de ezek inkább voltak örömkönnyek, mint a szomorúság által elődidézett könnycsppek.

  Jimin felegyenesedett, majd a markába vette a két kezemet és az ajkaihoz emelte. Csókot hintett mindkét kézfejemre, majd a szemembe nézett.

  -Egy család leszünk - suttogta. - Megvédelek mindentől titeket, nem leszek olyan, mint az apám.

  -Teljesen más vagy, mint az apád - léptem közelebb, s egy csókót hintettem az ajkára. Ezt követően ismételten a vállának döntöttem a fejem és így kezdtem el beszélni. - Még nem voltam orvosnál, tehát még nem biztos, de az utóbbi napokban reggelente hányingerem volt és sokszor szédültem is. Féltem elmondani neked, a szüleim még nem tudják, sőt rajtad kívül senki másnak nem mondtam el. Mégis hogy néznének rám az emberek? Ilyen fiatalon terhes lenni... Na meg persze tudom, hogy nem a legjobbkor mondtam el, de ha tényleg terhes vagyok, akkor igyekszem a lehető legjobban felnevelni a gyermeket és megpróbálok megállni a saját lábamon, nem akarok mindenben rád hagyatkozni. Azt már most tudom, hogy a szüleim nem fognak támogatni, ezért minél hamarabb munkát kell találnom.

  -Ne beszélj hülyeségeket. Hiszen én vagyok az apa, nem? Nekem is az az érdekem, hogy a kisbabánk megkapjon mindent. Az pedig eszedbe se jusson, hogy terhesen dogozni fogsz. Pihenned kell és vigyáznod a picire. Összeköltözünk, nem baj, ha a szüleid nem támogatnak, a nagyi lakása elég nagy hármunk számára, vagy ott van a bácsikám rezidenciája. Jung bácsi biztosan örülne egy unokának - magyarázta a lehetőségeinket. Bizonytalan volt a helyzetünk. Tudva, hogy a szüleim Jimint is csak nagyon nehezen fogadták el, rettegtem attól, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy babát várok. Az viszont tényleg logikusnak tűnt, hogy össze kell költöznünk, hiszen a kisbabánknak ugyanúgy szüksége van az apjára, mint az anyukájára.

  Hirtelen annyi minden kavargott a fejemben, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Jimin biztosan észrevehette a frusztrált mivoltomat, mivel mosolyogva tekintett rám, majd megsimogatta az arcom.

  -Látom nem csak én vagyok összezavarodva - cirógatta a bőrömet. - Talán jobb lesz, ha kiszellőztetjük a fejünket. Sétáljunk egyet - fogta meg a kezem, majd összekulcsolva az ujjainkat, együtt indultunk ki a szobából.

  Egy hatalmas, széles koronájú cseresznyefa alatt elhelyezett padon ücsörögtem, Jiminre várva. A fiú azt monda, hogy hoz valami finomságot. Már közel jártunk a nyár végéhez, a fa mégis ezernyi virágban pompázott, s minden lágy fuvallatot követően a rózsaszín szirmok szállni kezdtek a levegőben. Délután volt, a nap már nem sütőtt perzselően, kellemes volt a hőmérséklet. Rengeteg ember töltötte kint a szabadban az idejét. Hozzánk hasonlóan párok is, kismamák, vagy kisgyermekes anyukák és apukák, öreg házaspárok. Talán vicces lehet, de ott üldögélve, úgy tűnt, hogy körülöttem az emberek, sőt még az állatok is mind, mind párban vannak.

  Egy édes, cukros illat kezdett lengedezni a levegőben, amint Jimin visszatért. Egy műanyag zacskót nyomott a kezembe, ami meleget árasztott. Kíváncsian pillantottam a finomságot takaró anyag mögé.

  -Kürtőskalács - húztam mosolyra az arcomat.

  -Az biza, egyél sokat belőle, a baba biztosan szeretni fogja - puszilta meg a vállamat Jimin, majd kikapva a kezemből az édességet, egy hosszú csíkot szakított le belőle, s játékosan tartotta a szám felé. Vigyorogva haraptam bele, majd kivettem a kezéből a süteményt. Az édes íz teljesen átjárt. Reméltem, hogy a babám is érzi ezt a finomságot.

A készséges falatozás közben az elmém teljesen elkalandozott. Még mindig ott volt bennem a félelem, de reméltem, hogy a szüleim nem akadályoznak majd meg semmiben. Elképzeltem, hogy milyen lesz a családunk, hogy milyen nehézségekbe ütközhetek majd. Belegondoltam, hogy az idősebbek milyen lenéző tekintettel fognak rám pillantani, majd eszembe jutott, hogy mennyi szeretetet fog adni nekem Jimin és a kisbabám és már nem is érdekeltek a rossz szavak, vagy pillantások. Az elmélkedésemből Jimin meleget árasztó keze ébresztett fel, ahogy a tenyerét gondosan a hasamra helyezi. Ám a tettét követő mondata azonnal lemosta a mosolyt az arcomról. A kijelentése annyira hirtelen jött, hogy csak nehezen jutott el az agyamig, hogy mit is mond valójában.

  -Össze kell házasodnunk.