42.Fejezet - A földre hullott esernyő

   ~SunHi szemszög~

  Órák múlva a szobám sarkába húzódva, mélyen, egy vastag pokrócba bugyolálva hallgattam a kinti esőt egy bögre gőzölgő kakaó kíséretében. Egy nosztalgikus érzés kerített magába és szokatlan módon félelem helyett sokkal inkább éreztem magam zavartalannak, talán egy kicsit boldognak is.
Egy halvány mosoly ült ki az arcomra, amint felidéztem az emlékeket az utolsó esős éjszakámról. Hangos mennydörgések és végzetes villámok kísérték a zivatart. Féltem, szinte rettegtem, de amint megérkezett ő, teljesen megváltozott a légkör. Az ijesztő esős éjszaka semmiségnek tűnt Jimin jelenléte mellett. Egyetlen apró csókjával képes volt megnyugtatni, s hiába is tagadnám, jó volt erre visszagondolni. Sosem értettem igazán, hogy mi is az a szerelem, talán egy zsarnok, aki nem kímél senkit, vagy maga a boldogság forrása, nem tudom. Senki sem tudja. Egy érdekes, megfejthetetlen érzés, amit képtelenség irányítani. Elfogadod vagy szomorúan beletörődsz, ez a két lehetőség van. A szerelem fájdalommal, csalódással jár, de okozhat végtelen boldogságot, vidámságot is, az egyetlen probléma az, hogy te nem választhatsz, a sorsod dönt helyetted. Ugyanis a szerelemhez két ember kell, s hiába szereted tiszta szívből a másikat, ha ő nem érez így irántad. Akkoriban ezt már én is jól tudtam, biztos voltam benne, hogy Jimin csak játszadozott velem és kihasznált, de egy percig sem szeretett. Mégis olyan jó volt az izmos, védelmező karjai között lenni, a puffadt ajkait lágyan ízlelgetni, hogy nem tudtam haragudni magamra, már nem. Elfogadtam, hogy beleszerettem ebbe a fiúba.

  A kakaó bódító, krémes íze újabb emlékeket csalogatott elő, ám ezúttal a gyerekkoromból, azokból az időkből, amikor a családom még együtt volt és a hideg téli estéken együtt szűrcsölgettük a forró, édes italt, a régi, kopott, pöttyös csészéinkből. Egy aranyos, otthonos kertesházban laktunk, valahol a külvárosban. Anya minden este készített három adag szuperfinom kakaót, amit aztán a kanapén, egymás társaságában fogyasztottunk el, ez afféle családi szokásnak számított. Apa vicceket mondott, elmesélte, hogy mi történt aznap a munkahelyén, majd megvitattak egy két számomra érthetetlen dolgot anyával. Én végig csendben, vigyorogva figyeltem a szüleimet, miközben a meleg italomat iszogattam. Szerettem azokat az estéket, az akkori meleg, családias hangulatot, ami mostanra már teljesen eltűnt. A szüleim szinte két hete utaztak el itthonról, valami munka miatt és fogalmam sincs, hogy hol lehetnek, vagy hogy mikor szándékoznak hazajönni. Természetesen hagytak itthon elegendő pénzt és tizennyolc évesen már képes vagyok gondoskodni magamról, de rossz hazajönni az üresen kongó házba. Hiányoznak a szüleim.

  Már tizenkét óra is elmúlhatott, mikor a telefonomhoz nyúltam. Egy üzenetet jelzett, amit eddig még nem vettem észre. Lassan, ráérősen oldottam fel a képernyőzárat, majd megnyitottam az érkező üzenetet. "Gyere ki." - mutatta a telefonom kijelzője, ennyi volt az egész. Csak egyetlen sorból állt, egy rövidke kis, kétszavas mondat, de a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni, mikor rájöttem, hogy ki írta. Gondolkodás nélkül leszaladtam a bejárati ajtóhoz, majd egy esernyőt véve a kezembe, a kilincs felé nyúltam. Zuhogott az eső és az üzenet több mint fél órája érkezett, lehetetlennek tartottam, hogy a küldője még mindig kint várjon rám, mégis a bennem rejlő egyetlen cseppnyi remény elég volt ahhoz, hogy lenyomjam a kilincset, majd kitárva a bejárati ajtót, kilépjek a zivatarba.

  Odakint hideg volt és sötét, alig lehetett látni. Az ernyőt a fejem fölé tartva indultam el az utca irányába. Mindent alaposan átáztatott az esővíz, s a keletkező pocsolyákat kerülgetve jutottam el a kapuig. Hunyorogva néztem próbálva felfedezni valakit az utcai lámpák által nyújtott halvány fényben, mikor észrevettem a járda szélén ülő, lehajtott fejű fiú alig kivehető vonalait. Jimin volt az. Félve sétáltam közelebb, majd a hátához állva úgy helyezkedtem, hogy az esernyő adta védelem miatt ne essen rá az eső.

  -Ha itt ülsz a földön, ernyő nélkül, meg fogsz ázni - szólaltam meg ironikusan.

  -Már úgyis mindegy - emelte fel a fejét. - Legalább fél órája ülök itt.

  -Sajnálom, én csak most vettem észre az üzenetet.

  -Nem baj - rántotta meg a vállát.

  -Mit kell csinálnom? Most mi az óhajod? - tettem fel a kérdéseket, arra gondolva, hogy biztosan ezúttal is valamire utasítani fog, amit csicskásaként teljesítenem kell.

  -Semmit, már nem vagy a szolgám - mondta halkan, szomorkás hangnemmel. Éreztem, hogy valami nincsen rendben. Mintha barkóbát játszanánk, én kérdeztem, ő meg úgy válaszolt, hogy véletlenül se jöjjek rá arra, amire gondol. Hosszú csend következett. Semmit sem mondott és én sem szólaltam. Az eső zaja árasztotta el a helyet, amint a víz a földhöz csapódik. Ott álltam bizonytalanul a fiú mögött, vigyázva arra, hogy úgy tartsam az esernyőt, hogy az mindkettőnket védjen. Késő volt, fáztam és fáradt voltam.

  -Jimin... - szólaltam meg újra - Miért jöttél ide?

  -Nem tudom - állt fel, majd felém fordulva kissé közelebb lépett. - Talán csak látni akartalak, tudni, hogy jól vagy. A szemedbe akartam nézni és megmondani az igazat, hogy nem vagyok olyan szörnyű ember, mint amilyennek mutatom magam és hogy... - vakarta meg a tarkóját. - Basszus miért ilyen nehéz ezt kimondani?

  -Semmit sem értek, összevissza beszélsz - ráztam meg a fejem.

  -Tényleg utálsz? - kérdezte a fejét újra lehajtva.

  -Te is jól tudod, hogy nem. Nem tudlak utálni és ha azért jöttél, hogy ezt kihasználd, akkor...

  -Nem azért jöttem, egyáltalán nem akarlak kihasználni, csak... - fogta meg gyengéden a szabad kezemet, majd közelebb húzva magához, mélyet sóhajtott. - Már te is láttad, hogy ki vagyok valójában és hogy milyen körökben mozgok. Az én munkám, egyáltalán nem átlagos és kicsit sem veszélytelen, rengeteg az ellenségem, olyanok, akikről én még csak nem is tudok. Féltelek Hi, félek, hogy történhet veled valami - kezdett magyarázkodni.

  -Miért viselkedtél velem így az utóbbi időben? - szóltam közbe.

  -Mert hülye voltam és el akartalak taszítani magamtól, de rájöttem, hogy képtelen vagyok rá, hogy hiba lenne ezt tennem. Talán ezért is vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek. Meg tudsz nekem bocsátani? - nézett mélyen a szemembe, a sötét, de annál csillogóbb szempárjával.

  -Ki vagy te és mit tettél Jiminnel? - csodálkoztam el. Hihetetlennek tűntek számomra a szavai.

  -Nekem is furcsa ezeket mondani - nevette el magát. - Még sosem beszéltem így, egyetlen lánnyal sem, mint most, veled. De csak mert egyik lány sem ért el nálam ekkora benyomást és egyikőjük sem volt annyira fontos, mint te.

  -Ha ha ha. Nagyon vicces vagy, de ha csak azért jöttél, hogy hülyeségeket hordj össze én be is mennék - fordultam volna meg, ám a fiú a karomtól fogva visszatartott.

  -Minden szavam, amit kimondtam, igaz volt. Figyelj, nem viccből jöttem ide és vártam rád fél órán át az esőben. Szeretném, ha ehinnéd, hogy nagyon sajnálom azt, ahogy viselkedtem veled és tudnod kell valamit... - tekintett mélyfekete íriszeivel a szemembe. Késő este volt, az utcában található lámpák már alig égtek, a fényük szinte semmit sem ért, de még így is szinte tisztán láttam Jimin arcának minden porcikáját. A sima bőrét, a szépen ívelt szemeit, a duzzadt ajkait. Óvatosan engedte el a karomat, majd kezeit finoman derekamra helyezte, ezzel közelebb húzva magához. Egymás szemébe bámulva álltunk kint az esőben. Félelmet éreztem, ugyanakkor kiváncsi voltam arra, hogy mit kell tudnom. A fiú arckifejezése elkomolyodott, majd egy apró sóhaj után beszédre nyitotta a száját. - Szeretlek Kim SunHi, és bármi történjen, melletted akarok lenni.

  A szavai hallatán teljesen lefagytam, nem tudtam reagálni, de időm sem lett volna rá. Jimin édes, puha ajkai térítettek magamhoz, melyek saját ajkaimhoz tapadtak. Hirtelen még a szememet is elfelejtettem lehunyni. A testem elgyengült, alig álltam a lábaimon, s a védelmet nyujtó ernyő akaratlanul hullott ki a kezemből, ezzel teret adva az esőnek, hogy kíméletlenül ránkzúduljon. A pulzusom az egekben volt, majdhogy nem szédültem. Gombóc volt a torkomban és erős nyomást éreztem a mellkasomban, de boldog voltam és felszabadult. Hogy mi is az a szerelem? Azokban a pillanatokban jöttem rá. Hiszen ez mindenkinek mást jelent, nincsen két ugyanolyan szerelem. A mi szerelmünk két világ találkozását jelentette. A gazdag helyről érkező, osztályelső lány és a bandavezér fiú találkozását. Az én találkozásomat Jiminnel. Máshonnan jöttünk, más körökben mozgunk és máshoz vagyunk hozzászokva, de ez nem akadály, hiszen a szerelemben nincsenek akadályok. Ez a különös érzés határtalan, végeláthatatlan és varázslatos, de talán nincsenek rá megfelelő szavak, egyszerűen érezni kell.

  Lassan váltunk el egymástól, majd félve a fiú szemébe tekintettem. Meglepetten állapítottam meg, hogy Jimin arca ugyancsak bizonytalanságot és némi félelmet tükrözött. A látvány miatt kissé elmosolyodtam, s ezt észrevéve Jimin is viszonozta mimikámat, majd felvéve a földre esett esernyőt, a fejünk fölé emelte.

  -Ha elejted az ernyődet, meg fogsz ázni - szólalt meg, utánozva a korábbi ironizálásomat.

  -Ha ezt teszed, mindig elmegy az erőm - válaszoltam csüggedtséget imitálva.

  -Mégis mire gondolsz? - vigyorgott önelégülten.

  -Erre - álltam hirtelen felindulásból lábujjhegyre, majd karjaimat a nyaka köré fonva, magamat is meglepve csókoltam meg a fiút. Jimin velem ellentétben nem gyengült el, azonnal átvette a vezetést. Ajkai lassan mozogtak, kiélvezve minden egyes másodpercet, majd óvatosan érintette nyelvét az enyémhez. Ha létezik udvarias csók, akkor ez pontosan olyan volt. Jimin mindig is lágyan, gyöngéden csókolt, vigyázva arra, hogy ne úszkáljunk egymás nyálában. Szerettem ahogy játszadozott az ajkaimmal, ahogy beleharapott, figyelve arra, hogy ne okozzon fájdalmat. Bizsergést éreztem tőle az egész testemben.

  -Áruld el, hogy erre ki tanított? - kérdezte mosolyogva, miután elváltunk egymástól.

  -Az titok - emeltem mutató ujjam a szám elé.

  -Szeretem az ilyen titkokat - simogatta meg a fejem, mint ahogy azt egy kiskutyának szokás, majd körülnézve az utcában, a tekintete újra rajtam állapodott meg. - Késő van és esik az eső, ennél jobb időpontban nem is hívhattalak volna ki - mosolygott rám, a rég nem látott Jiminre jellemző pajkos mosollyal. - Viccet félretéve, sajnálom és jobb lenne ha bemennél, még mielőtt tüdőgyulladást kapsz.

  -És veled mi lesz? - érdeklődtem.

  -Hazasétálok - jelentette ki a legnagyobb egyszerűséggel.

  -Ilyen időben? Szerintem te máris lázas lettél - nyúltam viccelődve a homlokához. - Nem indulhatsz el ebben esőben - forgattam körbe a fejem, a zivatart figyelve. - Majd reggel hazamész.

  -Dehát a szüleid... - akadékoskodott.

  -Nincsenek itthon. És most indulás befelé, még mielőtt mindketten teljesen kihűlnénk - indultam el az otthonom felé, magam után húzva Jimint.

  -Akkor érdekes éjszakánk lesz - vette elő a lehető legszexibb hangját.

  -Csak semmi piszkos gondolat - szóltam rá a katonás hangnemmel.

  -Megértettem főnöknő - követte nevetgélve lépteimet, egészen be az otthont nyújtó házba.

  A szobámba menet mindkettőnkről csöpögött a víz, csíkot hagyva, jelzés képpen, hogy éppen merre jártunk. Jimin szokásosan apa ruháit kapta meg, egy nagymértű, kék fürdőköpennyel kiegészítve, míg én a saját ruháim közül kaptam magamra egy egyszerű összeállítást, a kékhez hasonló, rózsaszínes, puha anyagból készült fürdőköpennyel.

  Egy hajszárítóval a kezemben sétáltam be a szobámba, majd a legközelebbi konnektort megcélozva indultam el a szoba másik végébe, mikor Jimin a csuklómat elkapva rántott be az ágyba maga mellé.

  -Meg szeretném szárítani a hajam - próbáltam felállni, nem túl sok sikerrel.

  -Csak két percet kérek - súgta halkan, mintha attól tartana, hogy valaki meghallhatná.

  -Két percet, mire? - keztem én is súgdolózni.

  -Hogy maradjunk így - válaszolt, majd felém fordulva ölelt magához. A kék fürdőköpenyébe kapaszkodva, fejemet a mellkasának döntve bújtam közelebb hozzá. Éreztem szívének dobogását, s az ütemes hang teljesen ellágyított. Lehetetlen helyzet volt ez, hiszen végig azt hittem, hogy megvet engem és undorodva, utálattal tekint rám a pleytka miatt, ami rólam terjedt. Tisztázni akartam magam, elmondani az igazságot.

  -Ha mondok valamit, hiszel nekem? - emeltem meg kissé a fejem, hogy láthassam az arcát.

  -Elhiszem, bármi is legyen az - nézett vissza rám.

  -Nem feküdtem le Jungkookkal és senki mással sem az égvilágon - mondtam halkan, szégyenlősen elharapva a mondat végét.

  -Ezt én is tudom és hülye voltam, hogy nem hittem neked - szorított erősebben magához, mintha védelmezni akarna. - Lenne egy kérdésem.

  -Hallgatlak - mosolyogtam megkönnyebbülten.

  -Lehetek én az első férfi az életedben, akinek átadod magad? - simogatta meg hüvelyk ujjával az arcom.

  -Igen, de még várnod kell - válaszoltam suttogva, elrejtve az elpirult arcom.

  -Várok rád, ameddig csak szeretnéd - puszilta meg a fejem búbját. - Hiszen rengeteg időnk van.

  Az ágyban feküdve, szorosan Jiminhez bújva, beszívva a parfümének halvány illatát, melyet az esővíz nem volt képes lemosni, nem érzékeltem az idő múlását. Valótlannak tűnt ez az egész, hogy minden ilyen hamar megváltozhat. Féltem, hogy elalszom és amikor reggel felébredek, Jimin már nem lesz ott. Ilyen ostobaságok jártak a fejemben.

  -Bárcsak tudhatnál rólam mindent - törte meg a hosszú ideje uralkodó, nyugodt csendet. - Akkor megértenéd, hogy miért vagyok ilyen és miért viselkedem így veled. De nem mondhatok el semmit, mert félek, hogy bajba keverlek, már így is rossz ötlet volt hogy magammal vittelek arra a találkozóra.

  -Dehát mégis milyen bajba tudnál engem keverni? Tudok vigyázni magamra - emeltem meg kérdőn a szemöldököm.

  -Sajnálom, de ez titok - nevette el magát.

  -De engem érdekel - nyújtottam el a szó végét.

  -Legyen... Elmondom - gondolkozott el hosszan. - De egyetlen feltétellel - ült fel az ágyon, magával húzva engem is, majd komoly tekintettel nézett mélyen a szemeimbe, mintha a világ legnagyobb titkát készülne megosztani velem. - Ha összehozod a barátnődet, Yoorát, a haverommal Tae-vel.

  -Szó sem lehet róla - vágtam rá azonnal. - Taehyung egy barom és Yoora ezerszer jobbat érdemel nála.

  -Na és ha ez a barom megbánta amiket tett?

  -Akkor sem.

  -Dehát én is megbántam amiket tettem és most a barátnőm vagy. - Tehát tényleg a barátnője vagyok, de ez a helyzet teljesen más, mint Yoo helyzete. Vagy nem? - Taeyung biztos, hogy szeretné és vigyázna rá, régóta ismerem azt a nőcsábászt, de még egyik lány sem kötötte le ennyire, mint Yoora. Csak egyetlen esélyt kérek.

  -Rendben - adtam meg magam. - De ha az a tökfej haverod meg meri bántani a barátnőmet, a saját kezemmel vetek véget az életének - szorítottam ökölbe a kezeimet.

  -Ha te, a törpe méreteddel meg tudod sebezni Tae-t, akkor én vagyok a húsvéti nyúl.

  -Akkor Mr. Nyuszi, kérem foglaljon helyet az ágyban, mert már késő van és ideje lenne aludni - vigyorogtam a fiúra, majd felpattanva az ágyról, a villanykapcsolóhoz indultam, s megvárva, míg Jimin kényelmesen elhelyezkedik, lekapcsoltam a villanyt. Óvatosan sétáltam vissza az ágyhoz, majd a fürdőköpenyemet ledobva magamról, bújtam be a meleget és biztonságérzetet nyújtó takaró alá. Hátat fordítva a fiúnak helyezkedtem el, s nemsokára már Jimin karját éreztem magamon, ahogy hátulról magához ölel.

  -Jó éjszakát hercegnőm - súgta halkan a néhol még mindig nedves hajamba. 

  Sokszor gondolkoztam, hogy mi miért történik, aztán rájöttem, hogy ezen nem szabad agyalni. Az életünk tele van összefüggéstelen eseményekkel, melyeket képtelenség értelmezni, csak engedni kell, hogy megtörténjenek, majd a fontosabb pillanatokat megragadva továbblépni rajtuk. Akkoriban, tizennyolc évesen úgy gondoltam, hogy már késő a boldogság után kutatnom. De hatalmasat tévedtem. A legváratlanabb pillanatban jött el hozzám a boldogság, Jimin személyében, s reméltem, hogy ebből az álomból soha nem ébredek fel.