54.Fejezet - Egyetlen nap I/II

     Tavaszhoz képest hűvös volt a levegő. Kora reggel még a lélegzetem is látszott, ahogy a kiáradó meleg lehellet lassan elpárolgott. A kosztümömre szokatlanul egy vastagabb dzsekit kellett vennem, ezzel próbálva védekezni a hideg ellen. Bár az egyetemen nem volt egyenruha, a diákok mind elegánsabb ruhákban vettek részt az órákon, az ing viselése egy íratlan szabálynak számított. De az ilyen hideg napokon bármennyire is nézett ki jól, meglehetősen hátrányos volt. Arra gondoltam, hogy vajon milyen idő lehet Koreában.

   A házunkhoz közeli buszmegállóhoz sétáltam, itt pedig a hét harmincas buszra szálltam fel. Szokásosan elfoglaltam a buszsofőr mögötti első ülést és a tájat kezdtem el bámulni. Magas épületek és zsúfolt utcák mentén haladt el a busz, már szinte kívülről fújtam az utat. Az idők során legalább ezerszer haladtam ott át. A megállók miatt idő közben rengeteg diák tömörült be a járműbe. Az ölembe vettem az iskolás táskámat, majd a cipzárt elhúzva megmarkoltam a benne levő két jegyet. Halkan sóhajtottam fel, a szívem annyira hevesen dobogott, mint még addig soha.

  A hetedik megálló után engem kivéve, az összes diák leszállt a buszról. Csak néhány akta táskás, öltönyös fickó és egy öreg néni maradt fent, aki hozzám hasonlóan szintén minden reggel ezen a buszon utazott. Az órám hét óra ötvenkét percet jelzett. A tanítás percek elteltével kezdődött, én azonban aznap egyetlen órára sem mentem be. Más tervem volt. Annyira magabiztos voltam, mint életemben még soha, a félelem mégis bennem volt. Féltem, hogy a tervem mégsem úgy alakul, mint ahogy azt elképzeltem, de már nem volt visszaút. A reptérre tartottam.

  Közel két év telt el azóta, hogy Japánba költöztem. Ilyen hosszú ideje hagytam el Szöul egy picíny részét, azt a helyet, ahol életemben először önmagam lehettem és ahol igazán jól éreztem magam.

  Két év igencsak hosszú idő, számtalan dolog történhet alatta.

  Amikor megérkeztem, bizonytalan voltam, nem tudtam elképzelni, hogy mi vár rám a jövőben, de abban biztos voltam, hogy minden gyökeresen meg fog változni. Tokió közepén egy egészen tágas apartmanba költöztünk, mindenhol hatalmas ablakok, erkélyek vették körül a lakásunkat, amely a legmodernebb bútorokkal és eszközökkel rendelkezett. Visszakerültem a gazdagabb környezetbe, mégsem éreztem jól magam.

  Bár úgy éreztem, hogy még nem állok készen a továbbtanulásra, a szüleim unszolására mégis felvételiztem egy orvosi egyetemre. A rengeteg szak közül a csecsemő- és gyermekgyógyászatra jelentkeztem. A legtöbb órám koreai nyelven zajlott, de mellette elkezdtem őrült szinten tanulni a japánt. Már egyetlen hónap elteltével éreztem, hogy mekkora nyomás nehezedik rám. A jegyeim csak kitűnőek lehettek és a nyelvtanulással is igyekeznem kellett, még aludni is alig volt időm, a szórakozásra nem is gondolhattam.

  A japán nyelvvel rengeteget szenvedtem. Ugyan a középiskolában heti egy órában tanultam japánul, de az édeskevés volt. Még egy egyszerű vásárlás is nehezemre esett, a tömegközlekedésről nem is beszélve. Haragudtam magamra és az egész világra, sokszor voltam szomorú és rengetegszer gyűltek könnyek a szemembe, de tudtam hogy erősnek kell maradnom, nem törhettem meg. Boldog akartam lenni és bíztam abban, hogy ha túljutok a nehézségeken, a mélyponton, akkor minden jobb lesz.

  Az első évem után azonban feladtam. A tanulás annyira kiszívta az energiámat, hogy egy két lábon járó hulla vált belőlem. Az egyetemi órákat követően a magán órák következtek, szinte levegőt sem vehettem. Azt hittem lassan megfulladok, összeroppanok, ha így folytatom tovább.

  Abba akartam hagyni a tanulmányaimat, nem bírtam tovább, képtelen voltam eleget tenni minden elvárásnak. Ekkor ismertem meg Cho urat, egy tanárt aki Koreából érkezett és legfőképpen anatómiát tanított. Ő volt az aki segített rajtam, bíztatott engem. Bármilyen kérdésem, problémám akadt, nyugodtan fordulhattam hozzá, megpróbált segíteni, tanácsot adni. Sokszor éreztem azt, mintha hatalmas terhet venne le a vállamról, már pusztán egy buzdító mondatával. Jól esett, hogy valaki végre újra figyelt rám. De még mindig végtelenül gyengének éreztem magam, nem volt semmilyen komolyabb célom amiért küzdhettem. Szükségem volt valakire, vagy valamire, amire támaszkodhatok, kellett egy hatalmas löket, ami segít áthaladni minden zökkenőn.

  A második egyetemi évem októberében azonban újra meggyúlt bennem a remény lángja.  Minden egy átlagos szombati nappal indult. Apa korán elment munkába, mire felébredtem, már csak anya szaladgált ide oda a házban, egy méteres illatfelhőt húzva maga után. A nyakában zörögtek a gyöngysorok, az ajka vörösre volt rúzsozva és egy csinos ruhát viselt. Rögtön tudtam, hogy fontos ügyfelekkel lesz találkozója. Addigra apa elektronikai cége újra belendült, anya pedig a beszerzési igazgató és a titkárnői szerepet betöltve mindenben próbálta támogatni és segíteni a férjét. Én meg újra elhanyagolódtam. Valamiért a szüleim fontosabbnak tartották a pénzt, mint azt, hogy a családunk együtt legyen, de akkorra már ezt megszoktam.

  Az aznapi levelek a konyhaasztalon voltak, de anya annyira sietett, hogy ideje sem volt rájuk pillantani. Én sosem foglalkoztam a levelekkel, mivel általában számlák, vagy katalógusok reklámai voltak, de azon a reggelen, ez másképp történt. Mivel hétvége volt és előre láthatóan egy unalmas napnak néztem elébe, ezért miután anya elment a munkába, ötlet híján az asztalon levő levélkupacot kezdtem vizsgálgatni. Ahogy számítottam rá, a legtöbb számla volt, de előbukkant apa pornómagazinjának legújabb száma is, amit bizton állít, hogy nem rendelt meg, de azért mindig kifizeti a lapok árát és már egy szép gyűjtemény állt össze belőlük. Unottan rakosgattam az egyik borítékot a másik után, miközben azon gondolkodtam, hogy még visszafekszem pár órát aludni mielőtt nyelvórára mennék, amikor az egyik levelen megakadt a szemem. Koreából címezték és csupa koreai írás volt rajta. A feladó neve ugyan nem volt feltüntetve, de annyira fúrdalt a kíváncsiság, hogy azonnal felnyitottam. A fehér borítékból egy összehajtogatott rózsaszín papír esett ki. Izgulva, hatalmas kíváncsisággal vettem a kezembe a papírost, majd óvatosan nyitottam szét, mintha egy ősrégi pergament tartanék a kezemben. A levélből áradó ismerős illatot csak egyetlen emberhez tudtam társítani. A kezeim annyira remegtek, hogy alig tudtam kiolvasni a kézírást.

              Kedves Barátnöm,

     Fogalmam sincs, hogy mivel kezdjem, annyi minden történt. Szerintem egy kicsit érettebb lettem,vagy ahogy te mondanád, benött a fejem lágya.Szöul mit sem változott, ugyanaz a hely maradt, mégis, mintha valami hiányozna.Végigmegyek az utcákon, a parkokon, a helyeken ahová együtt jártunk, de semmi mást nem érzek, csak ürességet.Néha, amikor elhaladok azon az utcán, be szoktam nézni a házatokba. Most üresen áll ott, ezért ha senki sincsen a közelben, akkor átmászok a kerítésen és felosonok a szobádba. A bútorok már nincsenek ott, csak a szönyeg és egy két itt felejtett dolog, úgyhogy csak le szoktam ülnni az egyik sarokba és mindenfélén gondolkodom. Például, hogy miért veszekedtünk annyit, vagy hogy miért költöztél el innen, de sosem találok választ. Vagyis olyan választ, amellyel teljes mértékben meg lennék elégedve, és nem is fogok. Hiányzol Hi, nagyon hiányzol, de végtelenül haragudtam rád. Eltelt egy év, úgy, hogy egyetlen levelet sem írtál, nem kerestél, pedig én aggódtam érted és most is nagyon aggódom. Remélem, hogy veled minden rendben van, de valamiért mégis kételkedem benne.

     Az igazság az, hogy nem akartam írni neked, a telefonszámodat nem tudom és letörölted minden elérhetöségedet az internetröl, de most úgy érzem mégis beszélnem kell veled, mert van egy kérésem. Tudom, hogy miért voltál letört az utolsó évben, én sem bírtam volna, ha Taehyung lelép. Tényleg nagyon szerethetted öt és el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett nélküle. Biztosan nagy fájdalmaid voltak. Habár a sebed nem vérzett, belül a kín mégis felörölt. Azért mentél Japánba,hogy elmúljon a fájdalom? És hatott, jobban vagy?

     Nem kell válaszolnod, mert tudom hogy nem.Vagyis... csak remélem, hogy nem. Abban reménykedem, hogy még mindig szenvedsz, hogy a szíved még mindig ugyanazért a személyért dobog. Látod Hi, ilyen rossz barátnöd vagyok, ilyen szörnyüségeket kívánok neked, de csak azért, mert azt szeretném, ha hazajönnél.

     Fogalmam sincs, hogy hol lehetsz, elutaztál, de nem mondtad, hogy hová, csak annyit, hogy Japánba. Azt sem tudom, hogy ez a levél kihez fog eljutni, csak reménykedem benne, hogy megtalál téged. Egyáltalán nem biztos, hogy amit a borítékra írtam, az a te címed, de mást nem tehetek, más lehetöségem nincsen.Nem tudom, hogy hol keresselek és ö sem tudja.

          SunHi kérlekszépen utazz vissza. Jimin visszatért és téged keres.

          Gyere haza, kérlek..

                                                                     Ölel legjobb barátnöd,

                                                                                        Yoora.

  A levél végére a papirost már olyannyira átáztatták a könnyeim, hogy több helyen elmosódott a tinta. A testem teljes egészében remegett. Újra és újra elolvastam az utolsó sorokat. Alig tudtam felfogni, hogy mit írt a barátnőm.

  Yoora sorai megríkattak, pedig biztos vagyok benne, hogy ő nem akart könnyeket csalni a szemembe, mégis annyira mélyen érintett minden egyes szava, hogy órákon keresztül pityeregtem.

  Jimin hazatért. Több mint két év távollét után engem keresve tért vissza, de én már rég messze voltam.

  Akkor döntöttem el, hogy visszautazom Koreába. Még nem tudtam, hogy hogyan, de abban biztos voltam, hogy vissza kell mennem. A levelet elrejtettem a szüleim elől és pénzt kezdtem el gyűjteni. Diákmunkákat vállaltam el, kisgyerekekre vigyáztam, a cseppnyi szabad időmben egy étteremben pincérkedtem. Eladtam pár könyvemet és néhány nyakékemet egy ékszerészetbe vittem, ezek által is pénzhez jutva. Minden megtakarításomat gondosan eltettem, az utolsó pénzérméig. Kiszámoltam, hogy mennyi időbe telne eljutni a reptérig, hozzá adtam az egy órás repülőutat oda-vissza és rájöttem, hogy az elgondolásom nem lehetetlen. Egyetlen nap állt rendelkezésemre. Úgy terveztem, hogy reggel átutazom Koreába és este visszarepülök Japánba. Tisztában voltam vele, hogy a kiruccanásom rengeteg pénzbe fog kerülni, de nem érdekelt. Látni akartam őt, újra magam mellett érezni. Csak erre koncentráltam, semmi más nem érdekelt.

  Fél évig gyűjtögettem és tervezgettem az utamat. Ekkor jött el az idő. Egy olyan napot néztem ki, amelyen anya is és apa is egyaránt elfoglalt volt. A repülőjegyeket három nappal az utazás előtt vettem meg, készpénzzel, hogy még véletlenül se lehesen visszanyomozni. Cho úr segítségével igazolást kaptam aznapra egy orvostól, ezért a hiányzásom nem tűnt fel a szüleimnek. Aznap reggel úgy indultam el otthonról, mintha az egyetemre mennék, mindent a szokásos módon csináltam, de legbelül ezerrel dobogott a szívem, annyira izgultam.

  Yoora levelére nem válaszoltam. Nem tudtam hogy mit írhatnék és rettentően féltem a lány reakciójától. Így vakon indultam útnak, abban reménykedve, hogy Jimin még mindig Szöulban van.

Két átszállás után értem el a tokiói repülőtérre. Az emberek csak úgy hemzsegtek ott, s bár a táblákra ki volt írva, hogy mi merre található, közel sem volt olyan jó a nyelvtudásom, hogy mindent megértsek. A tömeg után haladva többször is körbejártam a helyet. Harminc perc oda-vissza szaladgálás után végül nyugodtan ülhettem le a várakozóban. Nem volt nálam nagyobb bőrönd vagy csomag, csak az iskolás táskám, ezt szorongattam a kezemben, egészen addig, amíg a hangosbemondó meg nem szólalt.

Megkezdődött a beszállás.

Kicsivel több mint egy óra elteltével már idegesen ücsörögtem a taxiban. A taxióra csak úgy pörgött, féltem, hogy nem lesz elég pénzem. Közel harminc percnyi autókázás után, jókora összeget kifizetve, egy metróállomásnál szálltam ki. Nem állt szándékomban metróra szállni, már közel voltam a környékhez, ahonnan elköltöztem, de az aluljáró falán mindenképpen látni akartam valamit.

Amikor utoljára jártam ott, kongott az ürességtől, bár nem csoda, késő éjszaka volt. Azonban ekkor annyian voltak, hogy az aluljáróban képtelen voltam tájékozódni. Emberek vonultak be és kifelé, egymás után jöttek nekem, számukra megszokott volt a tolongás. A helyiség szélére vergődtem, majd a fal mellett kezdtem haladni. Telefoncsörgés, csámcsogás és hangos káromkodás zaja árasztott el mindent. Szemét és izzadtságszag áradt, alig lehetett levegőt venni, sokan viseltek maszkot.

Elveszetten lépegettem, nem tudtam pontosan, hogy hová tartok, mellettem azonban sietősen haladt el minden személy, úgy éreztem, hogy az emberek legszívesebben fellöknének, amiért én nem tartom az ott megszokott gyors tempót. Egy szendvicsárus standja mellett haladtam el, amikor megpillantottam a falon egy jókora graffitit. Az egykor fényesen csillogó, gondosan kidolgozott BANGTAN  már kopottan, halványan díszelgett a falon. A betűk szélei teljesen elmosódtak, a mellette levő feliratok és rajzok helyenként rálógtak én mégis csodálkozva bámultam a banda művészkedésének gyümölcsét. De nem azt akartam látni, nem azért jöttem. Egy kisebb graffitiért érkeztem, de hiába pillantottam körbe többször is, sehol sem láttam. Féltem, hogy az idők során az aprócska írás elmosódott, vagy, hogy már egy új rajz takarja, közelebb léptem a falhoz, de továbbra sem találtam.

A tömeg váratlanul egyszerre indult meg, egymást lökdösték az emberek, s hiába álltam az aluljáró szélén, engem sem kíméltek. Egészen nekiszorultam a falnak, éreztem a beton szagát és lehunytam a szemem. Arra vágytam, hogy újra azon az éjszakán legyek, amikor Jimin kicsalt a szobámból és rávett, hogy kimásszak az ablakon, amikor ő és a banda többi tagja együtt bohóckodtak az aluljáróban és amikor először mondtam neki, hogy szeretem.

A metró hangos zajával együtt nyitottam ki a pilláimat és abban a pillanatban azonnal megláttam az általam keresett írást. A feketével írt betűk már a szűrke egy világosabb árnyalatában álltak a falon, a köréjük rajzolt szív is kifakult már, de a picike rajznak semmi más baja nem volt. Nem tűnt el és nem rajzoltak rá. Ott állt, megpecsételve az örök szerelmünket. A kezemet a betonfalra helyeztem, hideg volt és nyírkos, de nem érdekelt. Éreztem, ahogyan a szívem lassan újra átmelegszik. Imádkoztam magamban, hogy megtaláljam Jimint. Azt akartam, hogy újra a nevemen szólítson, hogy magához öleljen, megcsókoljon.

És valaki tényleg a nevemen szólított, de nem Jimin volt az.

  -SunHi, tényleg te vagy az? - hallottam meg a női hangot. Meglepődve fordultam meg, de abban a pillanatban csak egy fekete kabátot láttam. A lány teljes erejével átölelt, melyet azonnal viszonoztam. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, Yoora volt az.

  -Mit keresel itt? - tettem fel megilletődve a kérdést.

  -Te mit keresel itt? - kontrázott, miközben elengedve, hátrébb húzódott tőlem. Egy feltűnő, rózsaszínes rúzst viselt, az arca a hűvős levegő miatt pirosas volt. Szinte semmit sem változott az évek alatt. Csupán a hajszínét váltotta feketéről gesztenyebarnára. A mosolya még mindig rá jellemzően bugyuta és aranyos volt. - El sem hiszem, hogy te vagy az. Annyira hiányoztál! - borult újfent a nyakamba. Mosolyogva öleltem át. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

  -Megkaptam a leveledet - szégyelltem meg magam, amint kiejtettem a mondatot. Válaszolnom kellett volna neki...

  -Hi - lépett ismételtem hátrébb a lány -, ez hihetetlen. Nem hittem volna, hogy megkapod. Olyan régen adtam fel a postán és nem jött válasz. Azt hittem, hogy rossz címre küldtem.

  -Szégyellem, amiért nem írtam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit kellene válaszolnom. Úgy féltem, hogy haragszol rám - biggyesztettem le az ajkam.

  -Nem számít. Visszajöttél és ez a fontos. Ugye soha többé nem mész el, Hi, ígérd meg, hogy nem utazol vissza - fogta meg a vállaimat, s tekintetét mélyen az enyémbe szegezte. Éreztem, ahogy minden erőlködésem ellenére egy könnycsepp végigfolyik az arcomon.

  -Nem tudom megígérni, sajnálom - hagyták el a szavak a számat.

  -Dehát miért? - kérdezősködött Yoo.

  -Ma már vissza kell utaznom. A szüleim nem tudják, hogy itt vagyok. Elszöktem.

  -Hogyan? - lepődött meg. - Elszöktél?

  -Igen, ma reggel utaztam ide és este utazom vissza Japánba. A szüleim azt hiszik, hogy az egyetemen vagyok.

  -Te... te - akadoztak a szavai. Hatalmasra tágult szemekkel méregetett. - Rád sem ismerek - vigyorodott el végül.

Az aluljáróból kifelé mindent elmagyaráztam Yoorának, az elejétől a végéig. Elmondtam, hogy mennyire tönkre tett Jimin távolléte, hogy nem láttam más kiutat, csak a költözést. Elmeséltem, hogy milyen Tokió és az egyetem, beszéltem arról, hogy mennyire leterhel a tanulás és egy két viccesebb történettel oldottam a hangulatot. Yoo beszámolt arról, hogy őt is felvették egy egyetemre, ám ő évet halasztott. Izgatottan, mosolyogva csacsogott arról, hogy mennyire várja, hogy kisgyerekekkel foglalkozhasson, majd büszkén jelentette be, hogy még mindig együtt van Taehyunggal, immár három éve és hogy éppen most is hozzá tart.

Hihetetlenül nagy öröm volt számomra újra látni Yoorát. Nem is hittem, hogy ennyire szeretem a lányt, de az együtt töltött kevéske idő újra felébresztette bennem az iránta táplált érzéseimet. Rettentően hiányzott a kislányos, sokszor értelmetlen beszéde, az önfejűsége és a határtalan szeretete. Olyan volt számomra mint egy testvér.

  -Mi lesz veled, ha lejár ez a nap? Tényleg visszamész? - kérdezte szomorkásan.

  -Vissza kell mennem, nincs más választásom. De valahogy megoldom, hogy Koreába költözhessek.

  -Költözz hozzánk - vágta rá azonnal.

  -A szüleim megölnének - mosolyodtam el. - De kitalálok valamit, és ha most nem is tudok, az egyetem után biztosan visszajövök.

  -Ígérd meg - tartotta felém a kisujját, amibe boldogan akasztottam a saját ujjamat.

  -Ígérem - bólintottam a fejemmel, hogy nyomatékosítsam az ígéretet.

  -És most, hogyan tovább? - vonta fel a szemöldökét érdeklődve.

  -Megkeresem Jimint - válaszoltam sóhajtva. Még a név kiejtése is fájt.

  -Jimint... - ismételte meg Yoo a fiú nevét.

  -Vagy talán... már nincsen itt? - tettem fel félve a kérdést.

  -De itt van, csak tudod, teljesen megváltozott. Fél éve, amikor hazajött és megtudta, hogy te elköltöztél, elzárkózott mindenki elől. Tae-vel néha felkerestük, de nagyon levertnek tűnt, alig beszélt. Legalább egymilliószor hívott téged telefonon, hiába mondtam neki, hogy réges régen kidobtad a telefonodat. Sokat balhézott, verekedett és nem engedte, hogy segítsünk rajta. Haragszik önmagára, amiért ilyen sokáig volt távol - magyarázta a barátnőm. Megrémültem és alig hittem el a szavait. Rémes volt belegondolni, hogy Jimin mennyire szenvedhetett. Tudtam, hogy milyen, hiszen én is átéltem pontosan ugyanezt. - Én már azért kezdtem félni, nehogy kárt tegyen magában. Mióta visszatért, egyszer sem láttam nevetni, de még mosolyogni sem.

  -Ez szörnyű, én... én annyira sajnálom - böktem ki. Többet nem tudtam mondani. Csak látni akartam, átölelni. Képtelen voltam tovább várakozni. - Nem tudod, hogy hol szokott lenni ilyenkor?

  -Fogalmam sincsen. De felhívhatom, akarsz vele beszélni? - kereste elő a telefonját a táskájából.

  -Nem - jelentettem ki. - Csak mond neki, hogy jöjjön a raktárhoz, de engem ne említs meg - utasítottam Yoorát. Nem akartam, hogy Jimin megtudja, hogy itt vagyok, meg akartam lepni. De egyúttal féltem is a találkozástól, nem tudtam, hogy mire kell számítanom. Vegyes érzelmek sorozata játszódott le bennem, viszont egy dologban biztos voltam. Látni akartam őt, legalább egyetlen percre.

Itt a végén bocsánatot szeretnék kérni, amiért Yoora levelében a hosszú magánhangzók helyett (ő,ű) rövidet használtam, de az a betűtípus nem írja ki ezt a két betűt, és nekem fontos volt, hogy kézíráshoz hasonlót használjak.