2016. október 17., hétfő

55.Fejezet - Egyetlen nap II/II



   Lassan haladtam végig az évek óta nem látott utcákon. A környezet szinte semmit sem változott, a házak, üzletek, kávézók mind a helyükön voltak, mégis mintha hiányzott volna valami. Más volt a hangulat, bár a lelkiállapotom is eléggé ingatag volt, éreztem, hogy a helyiség régi mivolta már teljesen eltűnt.
  Már én sem voltam az az ártatlan kislány, mint évekkel ezelőtt. Megváltoztam. A kosztümöm, magassarkúm és a sminkem is ezt sugározta. Felnőttem. Az elveszett lányból egy fiatal nővé cseperedtem, de a szívem továbbra is egy emberért dobogott.


  Yoorával megbeszéltük, hogy elkísér a repülőtérre, mivel mindenképpen el szeretett volna köszönni tőlem és én is látni akartam őt, mielőtt visszautazom. Biztos voltam abban, hogy majd visszatérek Koreába, de azt nem tudtam hogy mikor, ezért rendesen el akartam búcsúzni a legjobb barátnőmtől.

  Már nem választott el sok a helytől, ahová tartottam. Hiába lépkedtem csigalassúsággal, egyre közelebb és közelebb értem. Tartottam a saját érzéseimtől, nem akartam sírni, boldog akartam lenni, hogy újra Koreában lehetek.
  És végül befordulva a sarkon, a sikátor tárult a szemem elé. A hely, ahová annyi rossz és jó emlék fűzött. Emlékszem, először Yoora ráncigált el oda, mert látni akarta Taehyungot. Nem akartam menni, féltem a bandától és utáltam Jimint. Ez az utálat azonban az idő múlásával szerelemmé nőtte ki magát. Ahogy egyre többet tudtam meg a fiúkról, napról napra több időt töltöttem el velük és egyre közelebb kerültem Jiminhez, elkerülhetetlen volt az, hogy beleszeressek. Nevetséges dolog tud lenni a szerelem, nem dönthetünk és nem választhatunk, csak elfogadni tudunk. Ha valaki egyszer megízleli ezt a mézédes érzést, a kesernyés utóízt sosem lesz képes eltűntetni.
  Régen a sikátor emberektől zsongott, ám akkor egy árva lélek sem járt arra, bár igaz, hogy délelőtt volt, az emerek elfoglaltak voltak, a diákok iskolába jártak, mégis éreztem, hogy a hely már közel sem a régi. Elhagyatottnak, kihaltnak tűnt. Elszórtan alkoholos üvegek és különböző műanyag tasakok, szemetek rontották a hely kinézetét, a raktár bejáratához közel néhány széttaposott cigaretta csikk hevert a földön.

  A méretes vasajtó égbekiáltó nyikorgással nyílt ki előttem. Mintha dupla olyan hangos lenne, mint két évvel ezelőtt. A raktár hatalmas alsó szintje dohos, állott szagot árasztott, por szállt a levegőben. Teljesen üres volt. Az oda hordott asztalok, székek, tárgyak, de még a dobozok is eltűntek. Csak egy jókora üres terem volt. Ahogy lassan végighaladtam rajta, a magassarkúm minden koppanása visszhangzott.
  A szoba végén levő lépcső nyikorgása nem változott. Minden lépés utáni nyekkenés azt árasztotta, hogy a lépcső bármikor leszakadhat alattam. Én mégsem féltem, magabiztosan lépkedtem, tudtam, hogy megbír. Felérve egy hosszú folyosó fogadott, de a megszokottal ellentétben az összes ajtó tárva nyitva állt. Kíváncsian sétáltam végig, bepillantva az összes szobába, de semmit sem láttam, minden üres volt. Ha régen lehetett is valami a különböző termekben, akkorra már minden eltűnt. Az egész raktár kihalttá, elhagyatottá vált. Semmi más nem töltötte meg, csak az emlékek, érzések.
  Elérve Jimin szobájához, remegve emeltem a kezem a kilincsre. Ez volt az egyetlen ajtó, amely be volt csukva. Megmarkoltam a fém nyitókart, de nem nyomtam le. A fejemet az ajtónak döntöttem. Féltem, hogy mi vár rám odabent. Nem akartam ürességgel találkozni, reméltem, hogy a szoba sértetlenül áll bent, minden a helyén. Bíztam abban, hogy Jimin még néha visszajár oda.
  Mély lélegzetet vettem, majd kinyitottam az ajtót, de nem mertem benézni. Sokáig csak a földre szegeztem a tekintetem. Még emlékeztem, hogy hogyan volt berendezve a szoba, tudtam, hogy hol kell lennie az ágynak, az íróasztalnak, emlékeztem, hogy melyik falra vannak szerelve a polcok, sőt még az ágyon heverő pokróc színére is tisztán emlékeztem: zöld volt.
   Lassan vezettem egyre fennebb a tekintetem, míg végül az egész szobát tisztán láttam, de a bútorok sehol sem voltak. Csak egy matrac terült el a földön, nem hevert rajta zöld takaró. Semmi más nem volt bent. Csalódottan sétáltam be a szobába, többször is körbejártam. Hiányérzetem volt. Végül a matrac sarkára húzódva foglaltam helyet. Ott kezdtem el várakozni.

  A hely, mely olyan sok emléket őrzött magában, amely annyit jelentett nekem, már az sem volt a régi. Itt aludtunk el szorosan egymáshoz bújva és itt ébredtünk egymás karjaiban. Itt veszekedtünk és békültünk ki. Ezen a helyen adtam át először a testemet teljes egészében a szerelmemnek, aki végig vigyázott rám, óvott engem, szeretett. Úgy is mondhatnám, hogy ez volt a szerelmünk fészke. És ez volt az utolsó hely amit meglátogattam a költözésem előtt.
Hirtelen eszembe jutott a levél amit itt hagytam. Nem volt több mint egy apró papírfecni, mégis a ráírt szavakat hátra akartam hagyni.
  Nem volt lehetőségem elbúcsúzni Jimintől, s bár közel sem voltam biztos benne, hogy vissza fog térni, még egyszer a tudtára akartam hozni, hogy szeretem. Rengeteget gondolkodtam, hogy mit írhatnék neki, de végül csak pár rövid sor mellett döntöttem. A papír amire írni szerettem volna, összegyűrődött a zsebemben, s ahogy a betűket elkezdtem egymás után papírra vetni, a kezem megremegett. A kézírásom macskakaparásnak tűnt, de a leírt mondat az érzéseimet tükrözte. Nem akartam újra írni és folytatni sem voltam képes, ezért a levélnek szánt írományom csupán két sor lett.

                                 
                                 Sosem foglak elfelejteni.
                                           Szeretlek.


De a berendezéssel együtt a papírfecni is felszívódott és csak remélni tudtam, hogy Jimin látta, elolvasta.

  A raktár ajtajának nyikorgására kaptam fel a fejem. Valaki belépett az épületbe. A szívverésem az egekbe szökött, azonnal felálltam a matracról. Olyan gyorsan vonultam végig a folyosón, a lépcsőig, amennyire a magasarkúm engedte, bár abban a percben talán azt sem bántam volna, ha mindkét sarka kitörik. Remegő lábakkal vettem a lépteket, tartottam attól hogy elhagy az erőm és elesek.
  A tekintetemet a zaj forrására szegeztem, ahol egy fiú körvonalai rajzolódtak ki. A hatalmasra tágult szemeim könnyekkel teltek meg. Félve léptem közelebb, de nem mertem odamenni hozzá. Jimin nem mozdult.
  Egymást bámultuk, nem szólaltunk, mintha valami meggátolt volna benne. Évekkel ezelőtt hagytam ott a fiút, pedig megígértem hogy várok rá. Bűntudatom volt. Mindketten hibásak voltunk.
  Jimin az eltelt évek alatt nem változott sokat. A fekete haja talán rendezettlenebbnek hatott a szokottnál, de az izmos alkatát és az egyszerű, de megnyerő stílusát megőrizte. A fekete dzsekije alatt egy ugyancsak fekete pólót viselt, egy sötét farmerrel. A kezében egy kulcstartót markolt, talán autóval érkezhetett. Egyedül az arckifejezése változott meg gyökerresebben. A boldog, mosolygós, sokszor huncut mimikáját a szomorúság vette át.
  Nem bírtam tovább, meg kellett szólalnom.

  -Hiányoztál - mondtam alig hallhatóan, talán el sem jutott Jiminig, annyira halkan.

  Nem válaszolt, csak bámult rám, mintha meg sem ismerne, pedig nem változtam olyan sokat. Úgy szégyelltem magam, fogalmam sem volt mit tegyek és a könnyek egyre csak gyűltek a szememben. Meg akartam ölelni, érezni az illatát, az érintéseit, a lábam mégsem mozdult. Ott állt előttem mégis annyira távolinak tűnt.
Lehajtottam a fejem, a hajam az arcomba hullott, eltakarva az előtörő érzelmemet. A könycseppek egyenesen a földre hullottak. A kezeimet emeltem, hogy beléjük temessem az arcom, s ekkor Jimin rohanni kezdett. Bár nem láttam, tisztán hallottam, hogy milyen gyorsan veszi a lépteket. Egyetlen másodperc sem telt el, már a karjaiban tartott, szorosan magához ölelt. Olyan szorosan mint még azelőtt sosem.
  Hangosan és szaporán lélegzett, a szíve rohamosan vert. Émelyítő parfüme mindkettőnket körülölelt.

  -Nekem is hiányoztál. El sem tudod képzelni, hogy mennyire - hallottam meg a hangját három év után először. A hanglejtése remegett, a hangja vékonyabbnak tűnt a szokottnál. Ijedten kaptam a tekintetem az arcára. A szemei egészen összeszűkültek, nedv áztatta az arcát. Könnyezett. Sírt. Talán miattam... Biztosan miattam. Abban a pillanatban a könnyeim patakként indultak meg, a látásom annyira elhomályosodott, hogy végül egyáltalán nem láttam. Csak szorosan hozzábújtam a fiúhoz, s a szívverését hallgatva próbáltam nyugtatni magam.

  -Sajnálom, hogy nem jöttem vissza korábban. Annyira sajnálom Hi, hogy nem tudtam hamarabb visszajönni. De amikor hazaérve sehol sem találtalak, azt hittem meghalok - szólalt meg percek elteltével. - Nem tudtam, hogy hol keresselek, nem akartam elhinni, hogy Japánba költöztél. Istenem Hi, most azt sem vagyok képes elhinni, hogy itt vagy velem.

  -Ne haragudj. - Csak ennyit voltam képes kibökni. - Kérlek ne haragudj.

  -Ne butáskodj, kicsim. Az én hibám én nem tartottam be az ígéretem.

  -Már nem bírtam tovább - néztem a fiú szemeibe. - Nem bírtam tovább nélküled itt, azt hittem, hogy soha többé nem látlak.

  -Én is ugyanezt hittem. Amikor elolvastam az üzenetet amit fent hagytál a szobámban, már végleg elhittem, hogy nem jössz vissza - helyezte tenyerét az arcomra, majd óvatosan simított végig a bőrömön.

  -Ne haragudj - ismételtem meg magam.

  -Örülök, hogy itt vagy - törölte le az arcomról a könnyeimet, majd közelebb hajolva invitált csókra. Úgy tapadtam az ajkaira mint még előtte soha. Vágyakoztam utána, nem akartam elengedni, hiszen szinte három évig nem éreztem az ajkai édes érintését. A csókja semmit sem változott, benne volt a Jiminre jellemző pajkosság, tudta, hogyan vezessen, mégsem volt tolakodó. - Soha többé nem foglak elengedni - suttogta amint elváltak az ajkaink. A szívem belesajdult a mondatába.

  -Vissza kell mennem, nem maradhatok itt - válaszoltam. Lenyelhetetlen gombóc ült a torkomban, nem akartam Jiminnek csalódást, fájdalmat okozni. - Ma este vissza kell utaznom Japánba - vallottam be, megfogva a fiú kezét. A tenyere még mindig meleget árasztott, az én jéghideg kezemhez képest szinte forró volt.

  -Menjünk innen - tett meg pár lépést hátrafelé, maga után húzva. - Még a végén megfagysz itt. Még mindig nem tanultál meg rendesen felöltözni.

  -Ji-Jimin - ejtettem ki meglepődve a nevét. Arra számítottam, hogy ideges lesz, esetleg kiabálni, káromkodni kezd.

  -Elviszlek egy kellemesebb és melegebb helyre. Majd a kocsiban mesélsz - rántott maga után. Engedelmesen követtem a lépteit. A raktár előtt egy csillogó fekete autó állt, de nem ugyanaz mint évekkel ezelőtt, egy teljesen más autó, egy Bentley.

Jimin illedelmesen nyitotta ki számomra az autó ajtaját. Beszálltam és kényelmesen elhelyezkedve becsatoltam a biztonsági övet. Furcsa volt egy ilyen drága autóban ülni. A fiú miután helyet foglalt, már jól begyakorolt mozdulatokkal indította be az autót. Még a motor zaján is hallatszott, hogy egy felsőbb kategóriás járgányban ülök. A legkondíciónálóból kellemesen meleg levegő áradt, kezdtem lassan felolvadni. Enyhe virágillatra lettem figyelmes, nem olyan volt mint az autókban levő erős illatosítók szaga, ez lágy, kellemes volt.
Jimin az utat figyelve, lassan vezetett, betartva a sebességkorlátokat.

  -Miért kell visszamenned? - tért azonnal a tárgyra.

  -A szüleim nem tudják, hogy itt vagyok. Elszöktem otthonról és ide utaztam.

  -Hi, hogyan? - lepődött meg.

  -Yoora küldött egy levelet, amiben leírta, hogy haragszik rám, de azt akarja, hogy hazajöjjek és hogy te is itthon vagy. Mielőtt Japánba költöztem volna, biztos voltam benne, hogy már sosem foglak látni és te voltál az aki ehhez a helyhez kötött, nélküled már semmi sem tartott itt. De amikor Yoo azt írta, hogy visszatértél, tudtam, hogy nekem is haza kell utaznom. Összegyűjtöttem a repülőjegyre a pénzt és elterveztem az egész utazást, a legkisebb részletig, úgy, hogy a szüleim erről semmit se tudjanak. Fél évig tartott, de itt vagyok. Este vissza kell utaznom, hogy anya és apa ne vegyék észre a kiruccanásomat.

  -Honnan tudtad, hogy még mindig itt vagyok? És mit tettél volna, ha nem találsz már Szöulban? - érdeklődött tovább.

  -Nem tudtam, csak reménykedtem - válaszoltam röviden.

  -Pedig el akartam menni innen. Biztosan láttad, hogy a raktárban már semmi sincsen. Egy hete pakoltam ki mindent onnan. Nem az enyém a hely, de még régen, a bandával együtt rendeztük be. Tisztán akartam hagyni a raktárt, mielőtt elköltözöm.

  -Jimin... mégis hová? - csodálkoztam.

  -Már sehová. Most, hogy velem vagy, nem megyek el - lépett rá a gázra. A szavai meghatottak, de egyben fájtak is. Tudtam, hogy egyetlen napom van.

  -Ééés - nyújtottam el a szót. Féltem feltenni az engem foglalkoztató kérdést. - Hol voltál ennyi ideig? Miért kellett elmenned?

  -Az apámmal voltam - mondta ki váratlanul. - Három évvel ezelőtt felajánlott nekem egy munkát, amit azonnal visszautasítottam. Nem érdekelt az apám, nem akartam vele újra kapcsolatba lépni. Aztán Jung bácsi mégis rávett, hogy fogadjam el. Sok pénzt ígért és nem volt nehéz dolgom, főként lopott autó és hajóalkatrészek illegális beszállítását kellett felügyelnem. Fél éves munkáról egyeztünk meg, de több mint két év lett belőle. Nem akartam ilyen sokáig maradni, de nem tudtam hazajönni. Tudod, amikor elfogadtam az állást, még azt hittem, hogy terhes vagy. Pénz kellett, hogy elköltözhessünk és felnevelhessük a picit. Nem akartam Jung bácsitól kölcsön kérni, a saját pénzemen akartam felnevelni a babánkat. - A mondatot hallva görcsbe rándult a gyomrom. Jimin úgy beszélt, mintha valóban terhes lettem volna. Egy kicsit hiányozni kezdett a meg nem született babám. - De a hatodik hónap vége felé elkapták az apámat. Állítólag egy szövetségese beköpte a rendőrségnek, ezért ideiglenesen letartóztatták, én meg nem hagyhattam ott. Ügyvédet és fordítót kellett keresnem, el kellett tűntetnem minden nyomot és bizonyítékot, elégettem az apám összes papírját az illegális iparáról. Haza akartam utazni, hogy lássalak és szóljak neked, de nem tehettem. Jung bácsi figyelmeztetett, hogy egy véletlenszerű ellenőrzésnél a repülőtéren engem is letartóztathattak volna és apám bűntársaként állítottak volna be. Többezerszer hívtalak, de a telefonod sosem csengett. Később Yoora monda el, hogy kidobtad a telefonodat. Két évig járkáltam a tárgyalásokra, rengeteg pénzt fizettem az ügyvédnek és más embereknek. Végül az apámat, azt a mocskot ártatlannak ítélték. Kifizetett, kétszer annyit, mint amennyit ígért, de mire hazajöttem, már seholsem voltál.

  -Azta - böktem ki. Csak nehezen fogtam fel a fiú szavait. - Ez, ez...

  -Nem kell semmit mondanod. Már ott elrontottam, hogy elfogadtam az apám ajánlatát.

  -Én csak... Szégyenlem magam, nem tudtam, hogy ilyeneken kellett keresztül menned. Csak magamat sajnáltam, hogy egyedül maradtam, magányos voltam nélküled, de abba bele sem gondoltam, hogy miért nem jössz vissza - meséltem bánatosan. - Azt hittem, hogy végleg magamra hagytál.

  -Soha nem tennék ilyent - állította le az autó motorját, majd kikapcsolva az övét azonnal felém fordult, s birtokba vette az ajkaimat. Hosszadalmas, érzési csókcsatát vívtunk, mindketten ki voltunk éhezve. Vágytunk egymásra. - El sem hiszed, hogy mennyire hiányoztál - lehellte az ajkaimra.

  -Annyira biztosan nem, mint te nekem - öleltem át a nyakát, ezzel közelebb húzva magamhoz.

  -Kibírsz még két percet? - húzódott kissé távolabb. - Megérkeztünk.

  -Persze - szeppentem meg, majd belepirulva a saját viselkedésembe nyitottam ki az autó ajtaját, s követtem Jimin lépteit.

Egy lakónegyedben voltunk, amely nemrég épülhetett. A halvány kékes tömbházak sorban álltak egymás mellett, mindegyik újnak tűnt. A fiú kezét fogva sétáltam be az egyik társasházba, majd a földszinten, a hármas számú ajtó előtt álltam meg. Jimin behelyezte a lakáskulcsot a zárba, majd elfordítva, egy könnyed mozdulattal nyitotta ki az ajtót. Maga előtt tessékelt be az otthonosan berendezett lakásba.
A zöld és narancssárga színek domináltak. A rövidke folyosó után az út a nappaliba vezetett. Nem volt túl nagy, de egy személy számára egészen kényelmes hely volt. Egy hosszú kanapé húzódótt az egyik fal mentén, vele szemben egy falra szerelt TV ékeskedett, mellette pár szekrény állt. A nappali egybenyílt a konyhával. A szoba végén pedig egy ajtó állt, ami biztosan a hálószóbába vezethetett.

  -Szép hely - jártam körbe, mindent alaposan megvizsgálva. - A tiéd?

  -Igen. Miután hazatértem, már nem akartam a nagyinál lakni és Jung bácsi szóba sem jöhetett, ezért megvettem ezt a lakást. Nem nagy, de kettőnknek pont elég.

  -Na és a baba? - viccelődtem.

  -Amíg még pici, addig a mi szobánkban lesz, aztán ha elkezd nőni és saját szobát szeretne, majd elkötözünk innen - válaszolt nevetve.

  -Ahogy látom, sokat használod a konyhát - vigyorogtam a pulthoz lépve. A mosogató tele volt koszos tányérokkal és edényekkel. Ételmaradék éktelenkedett az indukciós tűzhelyen és szanaszét hevertek a piszkos evőeszközök.

  -Sajnálom, de ma reggel nem számítottam arra, hogy ide foglak hozni - vakargatta a tarkóját.

  -Nem bírnék egy ilyen szemétdombon élni - nevettem el magam Jiminre nézve.

  -Én meg tudod mit nem bírok? - pillantott rám kérdő tekintettel. - Tovább várni - kapott az ölébe, majd egyenesen a nappali végén levő ajtóhoz sietett, s azt kinyitva, a hálószobába vitt. Levendula szín uralkodott. A szoba közepén egy hatalmas franciaágy nyúlt el, mellette egy méretes éjjeliszekrény, amely két személynek is bőven elég lenne. Ezzel szemben pedig egy ablaksor és az erkélyre nyíló ajtó húzódott. Feketés függöny takarta a kilátást.

A fiú az ágyra helyezett, majd habozás nélkül mászott fölém. Mindkét kezemet szorosan lefogta, mozdulni sem tudtam, de nem is akartam. Mohón falta az ajkaimat, halkan sóhajtozott.
Három éve nem voltunk együtt, s akkor ott annyira kívántam Jimint, hogy éreztem bármit megtennék azért, hogy újra szeretkezhessek vele.
A csókjai lassulni kezdtek, majd hátrébb húzódva a szemembe nézett. Láttam a tüzet a tekintetében, a szempárja csak úgy szikrázott. Hatalmas mosolyra húztam a számat.

  -Most megadok neked mindent, amit három év alatt elmulasztottunk - duruzsolta a fülembe. - Remélem készen állsz - vigyorodott el.

  -Alig várom - sóhajtottam fel kéjesen.

Jiminnek nem kellett több, azonnal levette a zakómat, s lassan, egymás után kigombolta a törtfehér ingem összes gombját. Félresöpörve a mellem elől az anyagot, szemeivel a nőiességemen állapodott meg.

  -Mintha nagyobbak lennének - méregette a melltartó alatt megbúvó idomokat.

  -Vagy csak te kívánod túlságosan őket - válaszoltam kuncogva.

  -Ebben biztos lehetsz - lehelt egy csókot az ajkaimra, majd megszabadítva az ingemtől, eloldotta a melltartómat rögzítő kapcsokat, s óvatosan csúztatta ki a karjaimat a fehérneműből. Az első reakcióm az lett volna, hogy szemérmesen kapom a kezeimet a melleim elé, de tudtam, hogy Jimin már számtalanszor találkozott velük, ezért próbáltam visszatartani a szégyenlős énemet. - Gyönyörűek - suttogta a fiú, majd visszadőlve az ágyba, mindkét kezével készségesen simogatni, masszírozni kezdte a domborulataimat.

Halk sóhajok, nyögések törtek ki belőlem. A testem már ekkor izzott. Láttam Jiminen, hogy kínozni akar, hogy el akarja nyújtani az együttlétünket, de képtelen voltam várakozni. Kiéhezetten nyúltam a fiú pólója után, felfelé tépászva az anyagot. Végül Jimin egy határozott mozdulattal vetette le a fekete rövidújút, s az ágy mellé dobva, újra fölém tornyosult. A nyakamat kezdte el csókolgatni. Hosszan járt végig ajkaival a bőrömön, az érintése tűzforró volt, szinte égetett. Kezével lassan, ráérősen simogatta a nőiességemet.

  -Ne kínozz - súgtam a fülébe. - Nem bírom tovább.

Ennek hatására pillnatok alatt, művészi ügyességgel szabadított meg a nadrágomtól, rajtam hagyva a falatnyi csipke alsómat. Magáról is lerántotta a nadrágot, majd teljesen hozzámsimult, egyik kezével átölelve, hogy még közelebb kerülhessünk egymáshoz. Azonnal megéreztem a boxerében lüktető méretét, mely egy szemérmes pírt varázsolt az arcomra. A fiú nem várakozott tovább, az egyik kezét a rajtam maradt fehérnemű alá csúsztatta. Egy pajzán mosollyal fogadtam Jimin meglepett ábrázatát, amikor két ujja is könnyedén belém csúszott.

  -Hiszen te szinte csöpögsz a nedvességtől - szólalt meg mély, férfias hangon.

  -Csakis miattad van - simítottam végig az izmos hátán, helyenként bemelélyesztve a körmömet a puha bőrébe.

  -Hi - lihegte a nyakamba. - Nem tudok tovább várni.

  -Akkor ne tedd - sóhajtottam fel hangosan, amikor tövig nyomta bennem az ujjait.

  Az ágyon hagyva vonagló testemet, az éjjeliszekrényben kezdett el kutakodni, majd megtalálva a kisméretű műanyag csomagot, vissza tért mellém. Óvatosan szakította el a csomagolást, majd felgörgetve magára a vékonyka óvszert, főlém mászva, a combjaim közé helyezkedett. A dereka köré fontam a lábam, s egy mosollyal jeleztem, hogy készen állok. Jimin a férfiasságára markolva, lassan furakodott belém. Furcsa érzés fogott el. Nem fájt, de három év után szokatlan volt, kissé feszített, mégis jól esett.
Teljesen belém érve, éreztem, ahogy lüktet. Egészen kitöltött. Jimin arcán a boldogság a kínnal keveredett, láttam rajta, hogy alig bír magával. Lomhán, fokozatosan kezdett el mozogni bennem, közben a kezeivel kényeztetett, a melleimet ingerelte, az arcomat simogatta.
  Kimondhatatlanul boldog voltam. Évek óta nem láttuk egymást, s akkor, azon az egy napon végre a lehető legközelebb érezhettem magamhoz. Törődött velem, örömet okozott, vigyázott rám. Az érzéseim kavarkádjában pedig képtelen voltam parancsolni a testemnek. A szememben könnyek jelentek meg. A cseppek az arcom mentén folytak végig, majd az alattunk elterülő szürkés takaróba tűntek el. Jimin meglepődve lassított majd állt meg teljesen.

  -Minden rendben van, kicsim? Nem esik jól? - kérdezte némi ilyedtséggel a hangjában.

  -De, minden tökéletes én csak - szipogtam -, én csak annyira boldog vagyok - kulcsoltam össze a kezeimet a fiú tarkója fölött. Jimin óvatosan engedte rám a súlyát, majd magához ölelve apró csókokkal hintette teli a bőrömet.

Órákon keresztül szeretkeztünk. Egymás után többször is feljuttatott a csúcsra, s együtt adtuk át magunkat a szenvedélynek. Kellett ez az idő. Szükségem volt rá, arra, hogy érezzem. Ahogy a testünk egymásnak simult, s a szívünk egyszerre dobbant, egyre jobban fájt, hogy vészesen fogy az időm. Közeledett az este.

Félhomályban pillantottam Jiminre. A fiú teljesen megbabonázott, egy olyan nőt csalt elő belőlem amelyet még én magam sem ismertem. A testem teljesen kifáradt, a mellkasom fel-le járt, levegő után kapkodtam. A fiú óvatosan terítette rám a takarót, majd másodpercek elteltével, akaratom ellenére merültem álomba.

Sohasem tudtam nagyobb boldogságot elképzelni annál, mint hogy együtt lehetek azzal, akit tiszta szívemből szeretek. Jimin társasága elfeledtette velem minden szomorú gondolatomat. Képes volt a legroszabb napokon is mosolyt csalni az arcomra és még ennyi év elteltével is pontosan tudta, hogy mire vágyom. Ismerte minden gyengepontomat, tisztában volt azzal, hogy hol kell megérintenie és hogyan. Csak ő tudott nekem akkora örömet és boldogságot okozni, hogy a felhők fölött, sőt egészen a világűrben érezzem magam. Nem akartam elhagyni, nem akartam visszamenni Japánba. Képtelen voltam elbúcsúzni tőle és elmenni. Szükségem volt rá. Ő volt a mindenem.

  -Szerelmem - simogatott a hang tulajdonosa. - Életem értelme, ébredj - cirógatta a hajamat.

Lassan és nehezen nyitottam ki a pilláimat. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, csak Jimint láttam magam előtt. Majd lassan felismertem a szobát, az ágyat ahol feküdtem. Ekkor jöttem rá, hogy elszenderedtem.

  -Te jó ég - szökött ki az álom a szememből. - Elaludtam! Mégis hány óra van, mennyit aludtam? Ugye nem késtem le a repülőt?

  -Nyugodj meg - jelent meg az arcán egy halvány mosoly -, alig egy órát aludtál. Nagyon fáradt voltál, ezért nem költöttelek fel korábban. De most dolgunk van - húzta le az engem fedő takarót, majd az ölébe véve a csupasz testemet, egy ajtó felé kezdett sétálni. Ekkor vettem észre, hogy fürdőköpenyt visel.

  -Ma mindenhová a kezedben akarsz vinni? - kérdeztem, miközben beléptünk a fürdőszobába.

  -Legalább ma hordozzam a karjaimban a hercegnőmet - puszilta meg a homlokomat, s a szokatlanul tágas kádhoz érve, a habrengeteg közepébe ültetett. A víz forró volt, de nem égetően. A kád olyannyira nagy volt, hogy két személy is kényelmesen elfért benne. A fürdőszobát világoskék csempe borította és fehér bútorokkal volt berendezve.
Jimin, ledobva magáról a köpenyt, csatlakozott mellém a vízbe. A hab mindkettőnkből pont annyit takart, hogy nem kellett szégyenlősködnöm.
  Egy fűrdőpamacsot a kezébe véve, némi tusfürdőt nyomva rá kezdte el a vállamat súrolgatni.

  -Hánykor indul a géped? - kérdezte halkan.

  -Nyolckor. Legalább egy órával előtte ott kell lennem - válaszoltam csüggedten.

  -Mikor jössz vissza? - tette fel a következő kérdést.

  -Fogalmam sincs, még több mint négy évem van hátra az egyetemből plussz még a rezidens képzés - gondolkodtam el. - Tényleg nem tudom. Nem akarok ilyen sok ideig távol maradni tőled. Ez a három év maga volt a pokol, képtelenség, hogy kibírok még egy ennyit. Talán az lenne a legjobb, ha otthagynám az egyetemet.

  -Ne hagyd ott. Én várok rád, bármennyit. Éveket, egy egész évtizedet is, ha kell - ölelt magához szorosan hátulról. Az arcát a nyakhajlatomba temette.

  -Jimin... - fordultam a fiúval szembe. Újfent a sírás határán álltam. - Szeretlek.

  -Én is szeretlek. Mindennél jobban - válaszolt, majd átkarolva, a mellkasához szorított. Nem akarta, hogy lássam a könnyeit, de a szívdobogásából és a lélegzetvételeiből tudtam, hogy sír. Én is sírtam.


  Jimin maga vitt el a repülőtérre. Ragaszkodott ahhoz hogy elkísér, s bár én eleinte erősen tiltakoztam, végül mégis belementem. Féltem attól, hogy Jimin jelenlétében nem lesz elég erőm visszutazni.
  Belépve az épületbe, azonnal megpillantottam Yoorát. A lány könnyek között szaladt oda hozzám. Próbáltam vígasztalni, de a mosolyom ellenére az én szememből is előtört a sós folyadék.
  Az utolsó percekig velük maradtam. Minden másodpercet velük akartam tölteni. Jimin végig csendesen fogta a kezem. Yoora mindenféléről csacsogott és állandóan arra kért, hogy maradjak. A szívem szerint maradtam volna, de sajnos nem választhattam ezt az utat.
  Végül a hangosbemondó késztetett indulásra. Hosszú perceken keresztül ölelgettem a barátnőmet, majd Jimin elé álltam. A szemeim pirosak voltak a sok sírástól, de azt akartam, hogy egy boldog, életvidám  lányként emlékezzem rám, ezért bármilyen nehéz is volt abban a helyzetben, egy halvány mosolyra húztam az ajkaimat. A kezeinkre pillantottam. Olyan szorosan tartotta a markában a tenyeremet, hogy tisztán éreztem, nem akar elengedni. Mélyen szívtam be a levegőt, el akartam búcsúzni, de egészen mást mondtam.

  -Vissza fogok jönni - ejtettem ki a számon.

  -Várni fogok rád - érkezett a válasz.



6 megjegyzés:

  1. Te jó ég, de jó volt! Magam is megkönnyeztem amikor találkoztak és amikor a végén elbúcsúztak.
    Valami sejtésem volt, hogy talán az apjánál van, de nem tudtam elképzelni sem, mit keresne ott.
    Ennyi szenvedés után nem akarhatod, hogy Hi még évekig Japánban legyen, még ha meg is ígérte, hogy visszajön, Jimin pedig várni fogja. Nem lehet ennyi ideig szétszakítani őket. Tanulni Szöulban is lehet, iratkozzon át oda egyetemre. Lesz hol laknia, Jimin már gondoskodott magukról, a szüleinek meg nem fog hiányozni. Felnőtt nő, önállóan dönthet. A legfontosabb a szerelmük, amit ennyi év után is töretlenül éreznek egymás iránt.
    Megérdemlik, hogy végre boldogok legyenek :D :D :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon nagyon örülök, hogy tetszett! :) és persze a könnyeknek is (na nem mintha szadista lennék) !
      Egyébként meg van egy két jó sejtésed, de nem árulok el semmit. :D de abban igazad van, hogy ennyi szenvedés után megérdemlik a boldogságot.

      Törlés
  2. Olyan gettó vagy... megsirattál ❤❤

    VálaszTörlés
  3. Szia 😍😍😍😍 el olvastma ezt a blogot is 😍😍😍😍nagyon tedszik nagyo n cukii Jimin Sunhival 😍😍😍😍😍💋💋💋👫👫Nagyon tedszet ezt a blogot a barátnöm által olvastam el💘❤❤Eleite nen akkartam el olvasni !! ❤❤❤❤Egyik nap rá jötem hogy el kel kezdenem 😍😍😍😍El is kezdtem de ahogy el olvastam az elsö részt kiváncsiab lettem😍😍😍😍😍NAGYO TEHECSÉGES VAGY❣❣❣❣Meg igérem a létezö blogaidat el fogom olvasni!!💚💗💗💗💚💗💚💗💚💙💚💗💗

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen és nagyon örülök, hogy ezt is elolvastad. Ez az első befejezett blogom (még volt egy amit aztán letöröltem mert siralmas volt haha) szóval mg nagyon kezdő, ennek ellenére örülök, hogy tetszett! ❤
      Még messze van hová fejlődnöm, de igyekszem. ❤❤❤ És ez nagyon megtisztelő, köszönöm szépen, hogy ilyen elkötelezett olvasóm lettél!

      Törlés