26.Fejezet - Vihar

   Feszengve álltam előtte és próbáltam ellökni a nálam sokkal magasabb fiút de lelki erőmmel együtt fizikai erőnlétem is cserben hagyott. Jungkook nem húzta az időt, két keze azonnal pólóm alá furakodott, s derekamon találtak megnyugvást. Kaján tekintete még jobban fokozta félelmemet.

  -Engedj el! - ütöttem meg mellkasát, annak reményében, hátha legalább egy kicsit meghátrál.

  -Nem tehetem - nevetett halkan. Jelezve, hogy az ütésem mit sem ért, közelebb furakodott hozzám, s ajkaival azonnal munkába látott. Újra megtette azt, amit ezelőtt már számtalanszor gyakorolt rajtam, a nyakamon levő vékony bőrt kezdte szívni. 

  -Miért csinálod ezt? - kérdeztem alig hallható, elhaló hangon. 

  -Szeretem megjelölni a területem - válaszolt gúnyos hanglejtéssel. Úgy kezelt, mintha az övé lennék, az ő területe, ahová más nem járhat, csakis ő.

  -Jimin nem fog ennek örülni - említettem meg a vezérük nevét, hátha ez majd hat a fiúra. Ám ez csak a másodlagos célom volt. Én tényleg úgy gondoltam, hogy Jimin felháborodik a nyakamon ékeskedő lila folt láttán, esetleg féltékeny lesz. 

  -Ha azt hiszed, hogy félek tőle, akkor ezt benézted. Azért vagyok benne a Bangtanban, mert jó buli. Minden nap más csajt döntök meg és piából sincs hiány, de Jimin nem parancsolhat nekem. Ha ő nem tudott téged megbaszni, majd megteszem én - nézett bele mélyen szemeimbe, hogy szavai elérjék a kívánt hatást, még jobban megrémüljek. Honnan tudja, hogy nem feküdtem le Jiminnel, hiszen a kiránduláson a faházba ezért rángatott be. Az már más dolog, hogy nem tette meg, de a többieknek Jimin előttem hazudta azt, hogy megtörtént. Akkor meg mégis...

  -Jungkook kérlek hagyd abba - csapkodtam a fiút ahol csak értem. Testem teljes egészében remegett a félelemtől.

  -Ha így folytatod, le fogom kötni a kezeidet. Még kiszolgáltatottabb akarsz lenni?

  -Én csak azt akarom hogy engedj el! - próbáltam kiabálni, ám úgy tűnt, hogy egyszerre hagyott el minden erőm. Alig álltam a lábamon, gondolkodni sem tudtam rendesen és a hangom ereje is lecsökkent. Gyenge voltam. Nagyon gyenge.

  -Hiába kiabálsz, a kint dübörgő zene miatt senki sem fog meghallani - nézett le rám szánakozóan. - Most pedig engedd hogy felizgassalak, különben nagyon fog fájni - súgta az utolsó szavakat halkan a fülembe.

Szavai hallatán hatalmasat nyeltem, a szívem mellkasomból azonnal a torkomba szaladt, s ott kezdett el erősen lüktetni. Légzésem pár pillanat alatt vált szabálytalanná, arcomon pedig megéreztem a végigáramló sós folyadékot, a könnyeimet. Féltem. 

Jungkook erőtlenségemet kihasználva kezdte markolászni fenekemet és egyre jobban hozzám simulni. Apró, ám annál fájdalmasabb nyomokat hagyott a nyakam környékét, már nem is szívta bőrömet, hanem harapdálta azt.

  -Érzed ezt? - nyomta nekem nadrágjában dudorodó hímtagját. - Nemsokára benned lesz - mondta egy gúnyos mosoly kíséretében. 

Nem akartam érezni, de lehetetlen volt, hogy ne legyek figyelmes a hozzám dörgölőző hatalmas szerszámára. Pánikom még jobban fokozódott, mikor Jungkook leerőszakolta rólam a felsőm, s csak egy vékony melltartó takarta nőiességemet. Tehetetlen, erőtlen és mélységesen gyenge voltam. A kezemet sem bírtam mozdítani, így az ellenállás legapróbb jelét sem voltam képes mutatni. Szemeimet szorosan összezártam, abban reménykedve, hogy eltűnök a föld színéről. De hiába is gondoltam erre a lehetetlen ábrándra, hiszen semmin sem változtatott. Ott álltam a falhoz szorítva, a megerőszakolás küszöbén és tudtam, hogy ez nem itt fog véget érni.

Összeszorított pilláim egy pillanat alatt tárultak fel, amint megéreztem, hogy Jungkook nadrágom gombjával ügyködik. Bizakodam abban, hogy a gomb nem adja fel a harcot a fiú kezével szemben, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy Jungkooknak ez nem akadály. Egy kettőre végzett a nadrágom az tartó kis kapoccsal, majd azonnal lehúzta a cipzárt is. Farmeremet térdemig letolva feszítette szét lábaimat, majd fehérneműmön keresztül éreztem meg kezét, amint készségesen simogatja szeméremtestemet. Kelletlenül hagyta el számat egy halk, fájdalommal fűszerezett nyögés, aminek hallatán a fiú egyből arcomra kapta a fejét. 

  -Hallom élvezed - szólalt meg a szokottnál mélyebb hangon. - Képzeld milyen lesz, ha már benned leszek - kezdte el lassan kigombolni a saját nadrágját.

Szólalni sem tudtam. Úgy remegtem, mint a fákon található levelek, melyeket egy erős szél tesz próbára, s éreztem ahogy forogni kezd körülöttem a világ, szédültem. Ebben a helyzetben még az is jobb lett volna ha azonnal elájulok. Tudtam, éreztem hogy mi következik. Innen már nincs kiút. Meg fog erőszakolni. 

  -Lazíts hercegnő. Engedd el magad, úgy sokkal jobb lesz mindkettőnknek - helyezte gyengéden kezét arcomra, mintha nyugtatni próbált volna, de tudtam, hogy ez csak a felszín. Egy higgadt lányt könnyebben magáévá tehet, mint egy a félelemtől didergőt. Ám a szavaiban volt némi igazság. Ha már úgysem tudom megváltoztatni a sorsomat, Jungkook nemsokára könyörület nélkül fog belém hatolni, megpróbálhatok enyhíteni rajta. Ha sikerül egy leheletnyit is elengednem magam, nem lesz annyira kellemetlen és fájdalmas. 

  -Kérlek legyél kíméletes - néztem kisírt szemeimmel a fiú arcára, eldobva az utolsó porszemnyi önbecsülésemet. Hangom alig hallható volt, de reménykedtem, hogy eljut a tudatáig ez a pár szó. 

  -Az leszek - mosolygott elégedetten. Volt rá oka, hiszen megadtam magam. Mondatommal már nem ellenkeztem, s erre ő is hamar rájött.

Egyre jobban kezdett izgatni - még mindig fehérneműmön keresztül - én pedig próbáltam minden mást kizárni a fejemből és átadni magamat az érzésnek. Életem legfájdalmasabb pillanatai játszódtak le. Egy harmatgyenge kislányként engedelmeskedtem Jungkooknak, aki egyre jobban kezdte élvezni a helyzetet. Egyetlen mentségem, hogy már testileg és lelkileg is teljesen ki voltam készülve. Nem volt erőm ellenkezni, csak sodródtam az árral, ami egyre csak a megerőszakolás fele vezetett. Üresnek éreztem magam, semmire sem tudtam gondolni, semmit sem tudtam csinálni. Csak álltam kiszolgáltatottan. 

Jungkook hamar megunta, hogy nem közvetlenül ér hozzá nemi szervemhez, ezért kezét lazán csúsztatta fel bugyim széléhez, hogy aztán lehúzza az anyagot rólam. Ujjait beakasztotta fehérneműm szélébe, s csak egyetlen mozdulat hiányzott volna, de a fiút hirtelen megzavarta az ajtó kilincsének többszöri lenyomása és rángatása.

  -Nem tudom, hogy ki van bent, de azonnal gyere ki, mert ha nem, a nappaliba fogok hugyozni - hallottam meg Suga hangját, mely tartalma ellenére ebben a másodpercben életet mentő volt.

Azonnal kiáltani akartam neki, ám Jungkook tenyere egy szempillantás alatt termett a számon. Kérlelően tekintettem a fiúra, hátha legalább most elenged.

  -A kurva életbe. Pedig már annyira kívántalak - súgta halkan, hogy az ajtó előtt álldogáló Suga véletlenül se hallja meg. - A következő alkalommal ígérem bepótoljuk - húzta végig utoljára kezét testemen, majd hátrébb lépett, s cipzárjával kezdett babrálni. 

Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Azonnal öltözni kezdtem, miközben könnyeim a megkönnyebbültségtől záporokban kezdtek hullani. Most még talán jobban remegtem mint eddig, hiszen ezernyi érzés szabadult fel bennem. Undorodtam magamtól, legfőképp a testemtől, amit kis híján meggyalázott Jungkook, de nem akartam erre gondolni. Csak szabadulni akartam.

Az ajtó zárához készültem nyúlni, amikor Jungkook elkapta a kezem. 

  -Én megyek előre. Te nyugodj le. Az arcodon a sírás egyetlen nyomát sem akarom látni. Megértetted?

  -I-igen - bólogattam beleegyezően. Én sem akartam a többieknek magyarázkodni, hogy miért sírtam. 

A fiú lassan nyitotta ki az ajtót, s nehezemre esett nem egyből kiszaladni a kis résen. Végül megvártam míg Kook teljesen kitárja az ajtót, majd mögötte, lehajtott fejjel sétáltam ki. Suga égető pillantását éreztem meg a bőrömön, ám nem volt erőm ránézni. 

  -Ti meg mit csináltatok? - szólalt meg értetlenkedve az említett fiú. 

  -Semmi különöset - kacsintott rá Jungkook. 

  -Értem én - kuncogott Suga, magára zárva a vécé ajtót. 

Erőtlenül, lassan ballagtam ki a nappaliba, a többiek közé, próbálva leplezni a bennem felgyülemlett érzéseket. A fiúk egy helyben gyülekezve álltak, s amint Jungkookkal a nappaliba értünk, minden egyes szem ránk szegeződött. A zene már sokkal halkabban uralta a szobát, de még így sem hallottam tisztán a beszélgetéseket, talán az is közre játszott, hogy még sokkos állapotban voltam. Hallás híján szememmel kezdtem fürkészni a tömeget, egyetlen fiú tekintetét keresve. Jimin helyezkedett tőlem a legtávolabb, de pillantásunk hamar találkozott. Egy kedves, nyugtató szempárra számítottam, azokra a szemekre, amik azonnal el tudnak varázsolni, de mást kaptam. Tekintete szánalmat sugárzott, mintha tudta volna, hogy mi történt a fürdőben és haragos pillantásokkal illette mindezt. 

  -Gyertek fiúk, megyünk - utasította a többieket Jimin, amit Suga is csatlakozott a bandához. 

  -Maradjak még? - lépett mellém Yoora.

  -Nem, egyedül szeretnék lenni - válaszoltam halkan. Nem lett volna erőm, hogy elmondjam neki a történteket. Most nem. Talán majd egy kis idő múlva megosztom vele, de ha most fel kellene idéznem, nem bírnám ki zokogás nélkül.

  -Rendben. Pihenj le, rád fér - nézett rám a lány, s éreztem, hogy tudja, nincs minden rendben. - Hi, ha bármi gond van, tudod, hogy én itt vagyok neked - súgta halkan miközben megölelt.

  -Igen, tudom - szorítottam meg amennyire csak bírtam, majd miután mindenki elhagyta a házat, becsuktam magam után az ajtót és egyenesen a hálószobámba szaladtam. 

Mélyen a vastag paplanomba burkolózva próbáltam kiűzni a fejemből minden gondolatomat. Még mindig bennem volt a félelem, Jungkook szavai miatt, hiszen azt mondta, "bepótoljuk". Akárhányszor fülemben csengett a mondata, a hideg futkosott a hátamon. Tényleg megtette volna? Megerőszakolt volna? Minden bizonnyal igen, hiszen egyetlen apró ruhadarab választott el ettől. Ha Sugára nem tör rá a pisilhetnék... Már nem lennék szűz. Ettől a gondolattól még jobban összehúzódtam a takaró alatt, térdeimet egészen a mellkasomig húztam, arcomat meg teljesen a párnába temettem. A vastag paplanréteg melege valami féle védelmet nyújtott, mégis elveszettnek éreztem magam. Fájt a tudat, hogy egy kihasználható fruska vagyok, hogy a Bangtan közelében azonnal lefagyok és csak tehetetlenül állok. Ennyire erőtlen még sosem voltam. Mindig volt egy kis remény, legalább egy halvány kis szikra, ám most a teljes sötétségben kapálóztam. Szükségem volt egy támaszra, mégsem voltam képes megnyílni senki előtt. Kifáradtam és teljesen kikészültem, nem csak fizikailag, de szellemileg is. Már sosem leszek az a boldog és kiegyensúlyozott életet élő lány, aki egykor voltam. Nem folytatódhat ez a végtelenségig, hisz' nemsokára érettségiznek, s talán akkor majd befejeződik a kínzásom. Az egyetlen kérdés az, hogy ki fogom odáig bírni?

A hosszú elmélkedésemnek végül meglett a hatása, percek alatt elaludtam. De nem ártott meg a pihenés, hiszen az utóbbi időben még szundítani sem tudtam rendesen a rengeteg stressz és az életemben összegyűlt rengeteg kavarodás miatt. Ez a pár órácska végre kellemesen, gondolatok nélkül telt, sőt mi több még álmodhattam is, mert mikor felébredtem egy kellemes érzés járta át a testem.

Lomhán feküdtem az ágyban, egy kis mosolyra húzott szájjal, amit az álmom idézett elő, de egy pillanat alatt változott meg a hangulatom, s újra a rémültség uralta minden porcikámat. Hangos dörgés és villámlások zúdították egész Szöult. A szemeim azonnal kipattantak és ijedten szökkentem ki az ágyból, amint lesújtott rám a felismerés: vihar van. A sarokba szaladtam a töltőben levő telefonomhoz, ami éjjel fél hármat jelzett. Ijedten rogytam a földre a fülsiketítő dörgések hatására, s szemeimet sem mertem nyitva tartani az egész eget belepő nagy villámok miatt. Mintha a világvége közeledne. Más a pókoktól tart, én a viharoktól.

Kiskoromban kezdődött ez a félelem. Óvodás koromban rengeteg átvirrasztott éjszakám volt az égszakadások miatt, s a szüleim hiába próbáltak nyugtatni én féltem, egyenesen rettegtem. Azt mondták, hogy majd idővel elnövöm ezt, de csak rosszabb lett. Ahogy nőttem, egyre jobban kezdtem pánikolni a hangos mennydörgések miatt, most pedig itt vagyok tizennyolc évesen, a földre zuhanva, és mozdulni sem merek. A szívem ezerszeres gyorsasággal vert és esetlenül húzódtam be az egyik sarokba a telefonomat a kezemben szorongatva. Nem fogom kibírni az éjszakát. Egyedül biztosan nem. 

Nem tudtam kit hívhatnék. A szüleim messze vannak tőlem, nem tudnak eljönni értem. Yoora is retteg a villámoktól, csak egymásra hoznánk a frászt. Egyedül kell lennem egész éjszaka. Vagy a szívroham visz el, vagy elájulok. 

Ekkor beugrott egy név, mely talán megmenthet. Félve emeltem fel a telefonom és kezdtem el pötyögni a betűket egymás után, majd meggondolatlanul küldtem el az üzenetet.

     "Alszol?" 

Reméltem, hogy már rég mély álomban van és nem fog válaszolni, de a telefonom alig par másodperc múlva megrezzent.

     "Nem. Mi a baj?" 

A Jimin által írt üzenet egy apró reménysugár volt számomra, mégsem voltam biztos magamban. Nem tudtam hogy mit tegyek, hogy írjak, vagy ne. De a félelem felülkerekedett a józan gondolkodásomon s az ujjaim szinte maguktól írták meg az üzenetet.

     "Félek."

Írományom rövid volt és tömör, de tartalmazta minden egyes érzésemet. Éreztem, hogy nem szabadott volna az éjszaka közepén megzavarnom a fiút, mást mégsem tehettem. Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy kibírjam az éjszakát. Mégis mikor megérkezett Jimin üzenete, kikerekedett szemekkel olvastam a betűket, s a szavakon nagyon meglepődtem. Nem számítottam, hogy ezt fogja írni. Egyáltalán nem.

     "Azonnal ott vagyok."