27.Fejezet - Ne engedd el a kezem

    Az üzenetben megjelenő három rövid szó láttán az egész testemet, tetőtől talpig elöntötte egy mérhetetlen rossz érzés. Nem számítottam rá, hogy ezt írja, eleinte el sem hittem, hogy tényleg ide jönne. Viszont mikor a harmadik "Ne gyere ide" üzenetemre sem kaptam választ, rá kellett jönnöm, hogy komolyan gondolta amit írt és tényleg ide tart.

  Kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy kihasználom, pedig ő is megtette velem, nem is egyszer. Én mégsem akartam neki gondot okozni, csak tudnám hogy miért... Miért kell ilyen galamblelkűnek lennem? Miért nem tudok én is undok lenni? Főleg vele, hiszen megérdemelné. Miért ragaszkodom ennyire ehhez a fiúhoz? Mégis miért ilyen fontos nekem Jimin?

Hiába is próbáltam ezekre választ találni, akármilyen mélyen ástam le magamban semmit sem találtam. Csak mégtőbb kérdés halmozódott fel bennem, mégtöbb tátongó lyuk az elmémben, s a tudatlanság és bizonytalanság még jobban felkavart. A fejemben keletkező hatalmas vihar jóval felülmúlta a kint tomboló zivatart. Tudatlannak és elveszettnek éreztem magam, mintha egy hatalmas óceán közepén egy rozoga tutajon sodródnák egyetlen egy apró dolgot hordozva magammal. Egy pici láda, melybe az egyetlen gondolatot zártam, amit biztosan tudok: Jimin nem közömbös számomra, többet érzek iránta a kelleténél. Sokkal többet. Mégsem akartam ezt beismerni magamnak s ezért zártam be ezt egy vastag falú ládikóba, hogy ne kelljen minden egyes nap ezzel szembesülnöm. 

Egy egetrengető dörgésre kaptam fel a fejem, majd ahogy meghallottam a bejárati ajtó felől érkező dörömbölést, azonnal leszaladtam. Sokáig csak tétovázva álltam az ajtó előtt, miközben a fejemben gondolatok ezrei cikáztak. A bejárathoz közelebb lépve markoltam meg a kilincset, mégsem nyomtam le. Határozatlanul várakoztam, hátha az magától kinyílik, de hiába is gondoltam erre, hiszen az ajtó mozdulatlanul állt a helyén. 

Ebből a teszetosza állapotból az újra megismétlődő zajos kopogás zökkentett ki. Kezem mintha magától nyomódott volna le, résnyire nyitva a bejárati ajtót. Jimin akár egy robbanás tört be az ajtón, majd szélsebesen ölelt magához. Reagálni sem tudtam. Az ölelése még ezen a hideg, rémisztő éjszakán is forró volt, s egy pillanat alatt melegítette fel testemet. Éreztem, ahogyan vízzel átitatott ruhái az én öltözékemet is benedvesítik, de nem zavart. Jól megszokott különleges, kellemes illatát nem tudta teljesen lemosni az eső, ahogyan magához szorított, egyből megéreztem, s mélyen beszippantottam. A néma szobát a fiú hangos és gyors lélegzetvételei töltötték be. Szívverése is szapora volt, melyet minden bizonnyal a sietség idézett elő. Futott. Értem futott, mert azt mondtam neki, félek. Ennyire fontos lennék neki, hogy az éjszaka közepén, egy ilyen nagy vihar ellenére is hozzám szaladna? Vagy ez csak álca lenne? 

  -Minden rendben? - húzódott picit hátrébb, majd meglepetten mérte végig benedvesített ruházatomat. - Sajnálom, hogy össze vizeztelek. 

  -Semmi gond, de hogy tudtál elindulni ernyő nélkül ekkora esőben? - kérdeztem értetlenkedve.

  -Igazából esernyővel indultam, de félúton rájöttem hogy gyorsabban tudok nélküle szaladni.

  -Tiszta hülye vagy. Aztán majd ne fogd rám, ha megfázol.

  -Inkább örülnöd kéne, hogy itt vagyok. Mit is írtál... "Félek" - mondta szemrehányóan, megváltoztatva a hangját, hogy engem imitáljon.

  -Bocsánat és köszönöm - nyögtem ki halkan, az utolsó szó végét elharapva. - Menjünk fel a szobámba, ott adok valami váltóruhát - indultam el felfelé a lépcsőn. 

Jimin szótlanul kezdte követni a lépteimet. Nem kellett hátratekintenem ahhoz, hogy tudjam, mögöttem van. Egyszerűen éreztem a jelenlétét, ami valamilyen szinten megnyugtató volt. Némán sétáltunk el a szobámig, s közben végig azon kattogott az agyam, hogy jó ötlet volt áthívnom magamhoz? Hisz mégiscsak egy fiú, aki rendelkezik igényekkel meg vágyakkal és nagyon remélem, hogy ezeket nem rajtam akarja kitölteni. Hülye vagyok, hogy nem gondolkodtam korábban, de most már nem mondhatom neki, hogy menjen haza. A vihar egyre csak erősödik én meg nem lennék képes hazaküldeni.

Kihalásztam pár ruhát apa szekrényéből Jimin számára, majd a szobámba érve a fiú elé álltam, hogy a kezébe nyomhassam azokat. Kifejezéstelenül állt előttem, az arcomat vizsgálgatva, majd szeme lassan lennebb tévedt, s egy ponton megállapodott. Lassan nyúlt a nyakamhoz, hátrasöpörve a hajamat, majd megérintette az olyannyira bámult pontot. Azonnal rájöttem, hogy mit néz, s már hiába is próbáltam volna, nem tudtam elrejteni azt.

  -Veled meg mi történt? - utalt a nyakamon ékeskedő lila foltra. 

  -Csak megint megütöttem magam - vágtam rá nevetve az első hazugságot ami eszembe jutott.

  -Miért hazudsz? - nézett rám a legkomolyabb tekintetével. - Jungkook volt? 

  -Nem dehogy - próbáltam tagadni a történteket, de éreztem, hogy Jimin nem hisz nekem. Meglepett, hogy ilyen hamar átlátott rajtam, de próbáltam menteni a menthetőt. - Mondtam már, hogy megütöttem.

  -Nem vagyok ütődött. Tisztán látszik, hogy ez egy szívásnyom.

  -Jimin, tényleg nem... - kezdtek felidéződni bennem Jungkook tettei. Az akkor érzett fájdalom és megaláztatás kimeríthetetlen volt. Másodpercek alatt öntöttek el az érzések, s alig tudtam megtartani magabiztos fellépésemet, hisz' könnyeim a felszínre készültek törni.

  -Mit tett veled az a mocsok? - kezdett egy idegesebb hangnemre váltani.

  -Semmit - válaszoltam halkan, egyre csak elnyomva magamban minden előtörni vágyó érzést.

  -Fájdalmat okozott? Vagy talán hozzád ért olyan helyeken is ahol nem kéne? - jelent meg Jimin arcán az aggodalom. Szemeivel az én tekintetemet kémlelte valami féle válaszra várva. 

Ez a két mondata elég volt ahhoz, hogy határozott képem egy csapásra elszálljon. Igen, erősen nyomult, hozzám ért és kis híján meg is erőszakolt. De hogyan is mondhatnám el ezt neked? Nem önthetem ki a lelkem egy idegen fiúnak, mikor még annyi erőm sem volt, hogy a legjobb barátnőmnek elmondjam.

  -Az égvilágon semmit sem csinált velem - mondtam feldúltan, miközben arcomat készültem elfordítani, hogy a rajta megjelenő könnycseppeket Jimin ne láthassa. De nem voltam rá képes. Nagy, könnyek teli szemekkel tekintettem fel rá, miközben a sós folyadék lassan kezdett végigfolyni az arcomon, majd az állam vonalát elérve a cseppek halkan hulltak a padlóra. 

Hosszú, néma percek teltek el egymást bámulva. Egyikőnk sem tudta, hogy mit kellene mondani. Azzal viszont tisztában voltam, hogy Jimin nem hisz nekem és sejti, hogy a nyakamat díszítő kis lila folt Kook műve. Kétségbeesetten vizsgálgatta bőrömet további nyomok után kutatva, s egy apró sóhajjal nyugtázta, hogy nem talált többet. Kezeivel kezdte felitatni az arcomat áztató nedvet, s mindeközben egy percre sem vette le tekintetét szemeimről. Biztosan érezte, hogy ezzel megnyugtat. 

Könnyeim lassan kezdtek apadni, majd miután eltűnt fátyolos látásom, Jimin aggódó arcát kezdtem el figyelni. Még így is annyira tökéletes volt, hogy pillanatok alatt merültem el minden részletében. Vizes, fekete tincsei rakoncátlanul hulltak fényes szemeibe ám ezúttal duzzadt, telt ajkai varázsoltak el. Hogy lehetnek valakinek ennyire szépen ívelt, cseresznye piros ajkai, amik egyre csak kóstolásra hívnak? Én nem ezért hívtam ide, hogy ezen ábrándozzak. Csak nem akartam egyedül lenni, de máris itt tartok. Mi van már megint velem? 

  -Nem hagyom hogy többször bántson - törte meg a csendet végül ezzel az egyszerű kis mondattal. Annyira valótlannak tűnt, mégis gondolkodás nélkül elhittem neki.

Az arcára kiülő aggodalom lassan kezdett eltűnni, s ezt felváltva megjelent rajta egy kedves mosoly. Ez nem a megszokott huncut mimika volt, sokkal inkább egy megkönnyebbült mosoly. Jimin arca láttán a könnyfátyol alatt az én ajkaim is felfelé kezdtek ívelni, s mikor közeledni kezdett felém, a kezeimben szorongatott ruhák egy másodperc alatt hulltak a földre. Nem azért, mert elment volna az erőm, ezzel ellentétben majd kicsattantam. Hanem mert lábaim szinte maguktól álltak lábujjhegyre s ezzel párhuzamosan két karom is életre kelt, átölelve Jimin nyakát. Mikor ajkaink találkoztak, vágyam végre teljesült, megízlelhettem édes párnáit. Nem voltam sem bizonytalan, sem félénk. Ezúttal jól tudtam, hogy mit akarok. Érezni akartam Jimin puha ajkainak lágy érintését olyan hosszú ideig, ameddig csak lehet. Engedtem, hogy írányítson és vezesse a csókunkat, mégsem voltam annyira visszahúzódó, mint az utolsó alkalommal. Nyelveink finoman találkoztak, majd egy lassú, érzéki táncba kezdtek. Az egyetlen dolog ami nem változott, hogy Jimin minden egyes érintésétől újra és újra kirázott a hideg. Kezeit a derekamra helyezve húzott közelebb magához, s az eső áztatta ruházata megint bevizezte az enyémet. A nedves anyagok hamar össze tapadtak, miközben testünk is egyre közelebb került. 

A kint tomboló hatalmas vihar zaja alig pár másodperc alatt nélmult el a fejemben, s egyedül Jimin lélegzetvételeire és hangos szívverésére koncentráltam. A szív mely megállíthatatlanul lüktetett, s amely meglágyította a vastag jégfalat az én szívem körül. Azt mondják, hogy két ember szíve akkor dobog egyszerre, ha egymásnak vannak teremtve, s miközben mellkasom hozzáért az övéhez, tisztán éreztem amint vért pumpáló szerveinek ugyanabban az időben, pontosan ugyanazt a dallamot játsszák. 

Lehunyt pilláim sötétséget adtak, de mintha megvilágosodtam volna, jöttem rá ezernyi titokra, melyeket mind egyetlen dolog takart. Egyszerre voltam erős, mégis sebezhető. A szívemben tátongó hatalmas űrt ebben a pillanatban végre betöltötte valami, pontosabban egy személy, s ez a személy nem más volt, mint Park Jimin. 

De nem érezhettem tiszta boldogságot, hiszen ott volt a tudat, hogy hiába táplálok felé érzéseket, ha ő ezeket nem viszonozza. Mi értelme van ennek az egésznek és miért teszi ezt velem? Miért kedves és miért csókol meg, ha semmit sem érez irántam? Az élet nem egy tündérmese, de miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie?

Mézédes, vágyaktól fűtött csókunkat egy apró mosollyal törte meg, majd homlokát lágyan döntötte az enyémnek. 

  -Már nem zavar ha megcsókollak? - tette fel halkan, a meglepő kérdést. 

  -Már nem - válaszoltam tétovázás nélkül, ugyanazzal a hangerővel. Miért is zavarna egy ilyen csodás dolog? Egyetlen csókjával képes teljesen megnyugtatni és ellazítani, bármilyen állapotban is voltam azelőtt. Senki, a világon egyetlen ember sem képes nálam ilyen hatást elérni csakis ő.

Lágyan, mégis védelmezően őlelt magához, mintha az egész világtól szeretne oltalmazni. Biztonságot nyújtó karjai gyengéden simogatták hátamat. Miközben fejemet mellkasának döntöttem, lehunytam pilláimat, átadva magam Jimin bársonyos simogatásának. Ott, abban a pillanatban állva is el tudtam volna aludni, annyira kellemesen éreztem magam, mégis kénytelen voltam megtörni ezt az idillt, mert tudtam, hogy Jimin biztosan kényelmetlenül érzi magát tetőtől talpig átázott ruhákban. 

  -Öltözz át - nyomtam kezébe apu ruháit. - Szerintem nagyok lesznek, de mást nem találtam.

  -Rendben. És nem baj ha nagyok, legalább kényelmesen fogok aludni - mosolygott rám. - De neked sem ártana átöltözni, hiszen csurom víz vagy.

  -Igaz... - néztem végig ruháimon, majd azonnal magam elé kaptam a kezem amint ráeszméltem, hogy a vizes ruháim mind rámtapadnak. 

  -Nyugi hercegnő, szexi vagy - illetett egy hosszú, végigmérő pillantással.

  -Te meg perverz - hajítottam feléje a szavakat, majd a szekrényemből előkaptam a pizsamámat és amilyen gyorsan csak tudtam belebújtam. Hogyan tudja ilyen gyorsan tönkrevágni a hangulatot?

Jimin is hamar átöltözött apa ruháiba, amik a vártnál is nagyobbak voltak rá. Eléggé vicces képet keltett, mint egy kisfiú aki az apukája ruháiba bújik, s a látvány miatt kelletlenül nevettem el magam.

  -Mi olyan vicces? - nézett rám kérdő tekintettel. 

  -Te magad. Csak úgy lógnak rajtad a ruhák - mutattam ujjal a fiúra.

  -Legalább te is beférsz még ide - fogta meg a pólóját, majd húzni kezdte az anyagot, mutatva ezzel, hogy meg mennyi hely van ott. 

  -Álmodozz - mosolyogtam, de ez hamar lefagyott az arcomról amit közelebb kezdett lépdelni. Arckifejezése pillanatok alatt változott meg,s szemeivel engem kezdett pásztázni. Nem tudtam mire készül, de reflexből kezdtem hátrafelé lépdelni. - Mi-mit akarsz? - kérdeztem akadozó hanggal.

  -Csak ennyit - fogta meg vállamat, majd egy mozdulattal fordított meg. - Látod? Elállt ez eső - mutatott ki az ablakon. 

A nagy, fekete felhők szokatlanul hamar elhúzódtak, utat engedve ezzel a Holdnak ami halványan világította meg az eső áztatta utakat. A csillagok ugyan nem látszottak, de házak teteje úgy csillogott a víztől, mintha apró gyémántokkal lennének meghintve.

  -Milyen szép - tekintettem ki az ablakon csodálkozva. 

  -Téged aztán könnyű lenyűgözni - lépett mellém Jimin, majd könnyedén kulcsolta össze ujjainkat.

  -Nem tudnál inkább csendben maradni? - sziszegtem a fogaim között.

  -Meg sem szólalok - nevetett halkan, s ezt követően tényleg nem szólalt meg. Csendben állt mellettem az utcát kémlelve. Nem volt kint egyetlen árva lélek sem, és a vihar is csak nemrég múlt el, a táj mégis nyugodt hangulatot árasztott magából. De nem a Hold és nem is a csillámló esőcseppek tették ilyen kelemessé a kilátást. A mellettem álló Jimin hordozta magában ezt a békés hangulatot. Ahogy ott álltunk és a tudtom on kívül megszorítottam a kezét, azt akartam hogy soha többe ne engedjen el. Soha.
Félénken tekintettem fel a mellettem álldogáló fiú arcára. Nem nézett rám, tovább folytatta az ablakon kifelé bámulást, de tekintetemet egy halvány mosollyal jutalmazta. 

  -Menjünk aludni - szólaltam meg halkan, s kicsit megrántottam kezét.

  -Menjünk - egyezett bele, majd mindketten megindultunk az ágyam felé. 

A puha párnák és a meleg takaró hamar megtették a hatásukat és percek leforgása alatt elálmosodtam. Ezúttal bíztam Jiminben és tudtam, hogy az éjszaka folyamán semmit nem fog csinálni velem. Nyugodtan húzódtam közelebb a fiúhoz, egészen a mellkasához furakodva, hogy mélyeket szippanthassak az illatából. 

  -Megigéred, hogy vigyázni fogsz rám? - tettem fel a kérdést félálomban.

  -Igen, megígérem - hagyott egy lány puszinyomot a homlokomon, majd átölelve engem, együtt aludtunk el.

Az éjszaka különösen nyugodtan telt. Egyszer sem ébredtem fel és csodák csodájára a kicsi ágyamról egyikőnk sem esett le. A reggeli fény sem tudott megzavarni, mivel háttal feküdtem az ablaknak, így a rajta betörő fénysugár nem tudta a szemeimet mardosni. 

Egy lágy, simogató érzés keltett. Lassan nyitottam ki pilláimat, majd mikor megláttam a mellettem fekvő fiút, ahogy puha kezével arcomat cirógatja, megpróbáltam szemeimet teljesen kitárni. Szavak helyett egy mosollyal köszöntöttem Jimint, majd vissza hunytam pilláimat még pár perc alvás reményében, ám a mondatától szemeim egyből tágra nyíltak, s a hirtelen mozgolódásomtól majdnem leestem az ágyról.

  -Jó reggelt szerelmem - hallottam meg Jimin reggeli, kissé fáradt, mégis lágy hangját.