29.Fejezet - Emlékek

   Különösebben nem tartozik ide, de úgy gondoltam megosztom veletek. Az emberek általában hisznek a sorsban és bíznak abban, hogy egy szebb jövő vár rájuk. Ezzel ellentétben én mindigis azt vallottam, hogy a sorsunk a saját kezünkben van, és nekünk kell ezt alakítgatnunk. Azt hittem, hogy muszáj megküzdeni az élet hullámaival, legyenek bármekkorák is, s csak nemrég kezdtem rájönni, hogy van amikor jobb csak úgy sodródni az árral és engedni, hogy a víz elvigyen egy új, eddig ismeretlen helyre, hogy aztán ott tehessük próbára magunkat.

A forróság egyre csak csökkent, de még mindig erőtlennek éreztem magam. Legszívesebben napokig feküdtem volna az ágyban, kizárva a külvilágot, hogy ne tudjam mi történik körülöttem. Ha jobban belegondolok, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de a takaró melege annyira ellazított, hogy ez egyáltalán nem is érdekelt. Aludni akartam, órákat, napokat, talán heteket is, de egy szokatlan érzés meggátolt ebben. A semmiből éreztem meg a homlokomon egy anyagot, melyet minden bizonnyal vízbe áztattak, nem is akármilyenbe, jéghidegbe. A hirtelen jött impulzus hatására szemeim azonnal tágra nyíltak, majd meglepetten konstatáltam hogy egy idős hölgy volt fölém hajolva és egy hideg pamutanyagot helyezett a homlokomra.

  -Csakhogy felébredtél - nézett rám kedves tekintetével az ismeretlen néni, majd miután alaposan letörölgette az arcomról a láz által előidézett izzadtságot, újra megvizezte az anyagot, majd azt véglegesen a  homlokomra helyezte. - Tényleg pontosan úgy nézel ki mint SeRa - simított végig arcomon vékony, az idő által megviselt, mégis bársonyos kezével.

  -Elnézést, de ki maga? - húzódtam picit hátrébb, hiszen még életemben nem láttam ezt a hölgyet és azt sem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. Először arra gondoltam, hogy egy kórházban vagy legalább egy orvosi rendelőben lehetek, de jobban körülnézve ezt a gondolatot egyből elvetettem. Egy sötétkék és fehér színek által uralt szobában helyezkedtem, pontosabban az ablakkal szembeni kisebb ágyban, több réteg takaróba burkolózva. 

  -Ne haragudj kislányom, még nem mutatkoztam be - mosolygott rám a hölgy, s valamiért annak ellenére, hogy ismeretlen volt, nem tartottam tőle, éreztem hogy egy kedves teremtés. - SungAh vagyok, de nyugodtan szólíts csak Sung néninek - árulta el végül nevét, bár így sem lettem sokkal okosabb, hiszen még mindig fogalmam sem volt, hogy ki lehet ez a néni és hogy kerültem ide. Az illetődöttségtől nem nagyon tudtam mit mondani, de a hölgy biztosan leolvasta kétségbeesett arcomról, hogy nagyon össze vagyok zavarodva, ezért folytatta mondandóját. - Jimin nagymamája vagyok. 

  -Ji-Jimin? - nyögtem ki az említett fiú nevét, s az elképedtség miatt nem tudtam ennél többet mondani. Mit keresek itt, hogy kerültem én Jimin nagymamájának házába?

  -Igen. Tegnap éjszaka ájultan hozott ide téged. Égtél a láztól, de szerencsére a gyógyszer hamar lehozta.

  -És most hol van? - kérdeztem, saját magamat is meglepő lelkesedéssel.

  -Egész éjszaka melletted virrasztott, nemrég ment el. Azt ugyan nem árulta el, hogy hová megy, de azt mondta, hogy siet vissza.

  -Áhh értem... Akkor én mennék is - ültem fel, de Sung néni azon nyomban visszalökött a párnák közé.

  -Nem nem hölgyemény, ilyen állapotban nem mehetsz sehova. Feküdj szépen le és pihend ki magad, Jimin is mindjárt érkezik - szólt rám egy kedves hanglejtéssel, majd hirtelen az ajtó fele fordította fejét, ugyanis kintről behallatszott egy kissé hangsora sikeredett ajtóbecsapás. - Úgy hallom meg is jött - kuncogott kezét a szája elé emelve. - Nos nekem mennem kell, mert a betegek nem fognak maguktól meggyógyulni. Fel ne merj kelni ebből az ágyból, rendben?

  -Rendben, megígérem - húztam én is egy hamis mosolyra számat. Abban reménykedtem, hogy amint Sung néni elmegy, én is elhúzhatom a csíkot innen, hisz' azt sem tudtam hogy hogyan kerültem ide.

  -És ha megkérhetlek, vigyázz Jiminre, ameddig dolgozom. Már tizenkilenc éves, de olyan mint egy nagyra nőtt gyerek. Még mindig emlékszem amikor négy éves korában az udvaron szaladgált egy szál semmiben, miközben valami olyasmit kiabált, hogy a törpék el fogják kapni - nevette el magát hangosan, amit én is követtem, mert szinte azonnal lejátszódott a szemem előtt a jelenet és nem bírtam magamban tartani a kacagást.   

  -Persze, vigyázok rá - válaszoltam kuncogva, majd miután Sung néni elhagyta a szobát, hangos nevetésben törtem ki, amint újra és újra elképzeltem a kisgyerek Jimint, ahogyan a képzeletbeli törpék elől szaladgál, egyetlen egy anyag nélkül, ami a pici testét takarná. Biztosan aranyos gyerek lehetett, ha a nagymamája ilyen vidáman mesélt róla. Viszont azt is el tudom képzelni, hogy már akkor sokat pimaszkodott és okozott egy két nehézséget a szüleinek, mindenesetre szerintem boldog gyerekkora volt. Hiszen akinek egy ilyen kedves és aranyos hölgy a nagymamája, annak rossz gyerekkora nem lehet. Majd ha vissza ér Sung néni, meg kell kérnem, hogy mutasson pár babakori képet Jiminről... Már megint miket gondolok... Haza kell mennem, amilyen gyorsan csak tudok.

  -Mi olyan vicces? - lépett be hirtelen a szobába Jimin, majd rám sem nézve a szekrényéhez sétált.

  -Az égvilágon semmi - válaszoltam annyira közömbösen, amennyire csak tudtam. - Én mennék is... - szökkentem fel az ágyból, s a hirtelen mozdulattól picit meginogtam, ám sikerült talpon maradnom. Meghökkenve állapítottam meg, hogy nem a saját ruháimat viseltem, hanem csupán egy óriási fekete póló lógott rajtam. - Hol vannak a ruháim?  - csattantam fel a kelleténél kissé jobban.

  -Valahol az úton hevernek - rántotta meg a vállát, mit sem törődve.

  -Mi? Azt meg hogy... - ugrottak be hirtelen néhány kép a tegnap estéről, s megrémülve, egy pontba bámulva próbáltam meg felidézni a megmaradt emlékeket. - Jimin, hogy kerülök én ide? -remegett meg hangom.

  -Hát semmire sem emlékszel? - tekintett hátra a válla fölött.

  -Csak annyira, hogy néhány részeg férfi elől szaladtam, aztán betévedtem egy zsákutcába. Másra nem... - tekintettem le a földre és még jobban próbáltam felidézni a dolgokat, hátha eszembe jut valami.

  -Mire odaértem, már csak a fehérneműd volt rajtad, az is szakadtan. Az a mocsok szőke pedig épp arra készült, hogy megerőszakoljon. Tudod, hogy hány gyógyszertár van a környéken? Hat darab és az egészet körbejártam, de sehol sem voltál, azt sem tudtam, hogy hol keresselek. Ha egy percet is kések, az a szemétláda már biztosan... - halkult el egy pillanatra. - A kurva életbe, miért nem tudsz vigyázni magadra? - remegett meg a szekrény a rámért hatalmas ütésétől.

  -Sa-sajnálom - válaszoltam visszahúzódóan, remegő hanggal. Megrémisztett Jimin viselkedése, még sosem láttam ennyire idegesnek.

  -Ne sajnáld, inkább tanulj meg vigyázni magadra. Mit kerestél ilyen későn az úton, főleg lázasan? Miközben hoztalak haza, annyira forró voltál, szinte égetett a bőröd. Hogyan lehetsz ennyire felelőtlen? Ha a szüleid tudnák ezt...

  -De ugye nem tudják? - kerekedtek ki a szemeim abban a pillanatban, amikor rám tört a felismerés, hogy a szüleim esetleg tisztában lehetnek a történtekkel.

  -Nem. Ezért nem vittelek kórházba. Mázlid van, hogy a nagyi ápolónő.

  -Köszönöm, hogy egyfolytában megmentesz. Nélküled nem is tudom, hogy hol lennék - súgtam halkan a szavakat, s újra csak egy harmatgyenge kislánynak éreztem magam, aki a saját életét nem tudja irányítani.

  -Valószínűleg az egyik árokban - mondta ki semlegesen a szavakat, nem gondolva arra, hogy ez nekem mennyire rosszul esik. - De most már ahogy látom jobban vagy - dobott felém egy pillantást, de még mindig nem fordult teljesen felém.

  -Igen, a nagymamád mondta, hogy adott nekem gyógyszert és attól lennebb ment a lázam - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon miközben rájöttem, hogy hiába is próbálja álcázni, érdekli az állapotom.

  -És még mit mondott a nagyi? - húzta fel kérdően a szemöldökét.

  -Elmesélte, hogy amikor idehoztál mennyire lázas voltam és hogy egész éjszaka mellettem voltál - halkultam el mikor rájöttem, hogy az utóbbit nem lett volna muszáj megemlítenem.

  -Csak ennyit mondott? 

  -Igen - füllentettem, hiszen azt már tényleg nem akartam elmondani, hogy elmesélte Jimin egyik gyerekkori cikis emlékét. Ekkor beugrott egy dolog, amin Sung néni akkor mondott, amikor felébredtem és ezidáig nem is foglalkoztam vele. Egy név, amit eddig még sosem hallottam, de a hölgy szavai bogarat ültettek a fülembe - Vagyis... Ki az a SeRa?

  -Kitől hallottad ezt a nevet? - kerekedtek ki szemei és mintha arca is sápadtabb színre váltott volna.

  -Mikor felébredtem Sung néni, vagyis a nagymamád mondta, hogy hasonlítok rá, de nem tudom, hogy ki lehet az - válaszoltam, s ahogy a szavak elhagyták a számat, Jimin közelebb lépve elkapta a csuklóm és az egyik szekrényéhez vezetett, majd a kezembe nyomott egy kis képet. Egy csodaszép nő tartott karjaiban egy kisgyereket, akit ha jobban szemügyre veszünk, rájöhetünk, hogy nem más mint a gyerek Jimin. A hölgy hosszú haja egészen a derekáig leér, szemei csak ragyognak ugyanúgy mint a hófehér bőre. Törékeny alkat, mégis erősnek és kitartónak tűnik. Mosolya csaknem megegyezik a kisgyerekével, mindkettő önfeledt és szívből jön. Biztosan az...

  -Az édesanyám - nézett rá kissé szomorkás tekintettel a képre, majd az én arcomat kezdte vizsgálni. Valóban hasonlítanék Jimin édesanyjára? Hogyan lehetséges ez? 

  -Nagyon szép nő, sokkal szebb nálam - állapítottam meg a képet nézegetve, miközben valami féle kellemes érzés járta át a testem. A kép egy kedves emléket takart, mely rengeteg boldogságot sugárzott magából.

  -Ez csak természetes - vágta rá, majd kikapta a kis képkeretet a kezemből és gondosan visszahelyezte az eredeti helyére.

  -És hol van most az anyukád? - kérdeztem mit sem sejtve. Jimin válasz helyett csak állt előttem, kifelé bámulva az ablakon, s egy-két halk sóhaj közepette lehunyta a szemét. Nem tudtam, hogy miért ment el ennyire a kedve, hogy miért változott ilyen komorrá a hangulat. Talán valami rosszat kérdeztem?  

  -Meghalt, már lassan kilenc éve - mondta ki szinte suttogva a szavakat, majd miután lassan felnyitotta pilláit, rám sem vetve sétált vissza ruhás szekrényéhez. A mondat hallatán a szívem akkorát dobbant, mint még soha, egész testemben éreztem a lüktetést, majd ez egyre csak lassulni kezdett, mintha elhalni akarna. Meghalt. Ez tényleg igaz lenne? Hirtelen nem tudtam mit kellene mondanom, vagy hogy mit illik ilyenkor mondani. Szólalnom kellett, hiszen úgy tűnt volna, hogy nem hatott meg ez az egész, mégsem jött ki a számon egyetlen szó sem. Bénán, esetlenül álltam a szoba közepén, s újra azt éreztem, hogy elhagy az erőm. Reszkettem, de nem a láztól, s a testemben fellelhető kellemes érzés egy csapásra szállt el.

  -Nagyon sajnálom - böktem ki végül, s lesütött szemeimmel nem mertem feltekinteni Jiminre. 

  -Inkább feküdj vissza - sóhajtotta, majd érzelem mentes ábrázatával, teljesen hűvösen kivett egy pólót a szekrényéből, s azzal el is hagyta a szobát.

A döbbenet mintha fagyasztó sugárként ért volna, mozdulni sem bírtam. A sokk több oldalról támadt rám. A tudat, hogy hasonlítok Jimin édesanyjára egyszerre volt különleges és rémisztő, s ha arra gondoltam, hogy ő már kilenc éve halott, a hideg futkosott a hátamon. Kilenc év. Kilenc hosszú év édesanya nélkül, így nőtt fel Jimin. A fejemben összeállított boldog és felhőtlen gyermekkor képe darabjaira hullott. Nehéz lehetett így felnőni és belépni a tinédzser korba, hiszen ez a legproblémásabb korszak, ha ilyenkor nincsen támaszunk, egy ember akiben megbízunk, akkor könnyen sodródhatunk a rossz út felé. Így már megértem, hogy miért ilyen Jimin viselkedése. Talán ezért bántott engem. Létezik olyan, hogy a bántásokból valamiféle kötelék alakul ki? Biztosan, hiszen hiába mondta, hogy pihenjek, most is csak mellette akarok lenni.

A takarót a hátamra kapva indultam ki a szobából, s végigsétálva a folyosón, rátaláltam Jiminre, aki a kis konyhában serénykedett a tűzhely körül.

  -Mondtam, hogy feküdj le - szólalt meg háttal állva, mintha tudomást sem akarna venni rólam.

  -Nem tudok egész nap az ágyban punnyadni - csavartam jobban magamra a takarót, amint megéreztem a hűvösebb levegőt.

  -Nem foglak megint ápolgatni az éjszaka, ha negyven fokos lázad lesz - válaszolt teljesen nemtörődöm stílusban. Nem tudtam, hogy miért ilyen, de nagyon rosszul esett a viselkedése, s meggondolatlanul nyitottam beszédre szám, majd mondtam olyant amit egyáltalán nem kellett volna.

  -Senki sem kért meg rá.

  -Ott kellett volna hagyjalak? 

  -Talán lehet, hogy jobb lett volna - emelkedett meg a hangerőm.

  -Jó tudni, következőkor hagyom, hogy megerőszakoljon valami részeg fazon - nevetett gúnyosan, mintha bánta volna hogy megmentett.

  -Én nem ezt mondtam - halkult el a hangom.

  -De, pontosan ezt mondtad.

  -Sajnálom...

  -Már megint mit sajnálsz? - tette fel szemrehányóan a kérdést. 

  -Az egészet. Hogy meg kellett mentened, hogy ilyeneket mondtam és az anyukádat is - lépdeltem közelebb a még mindig háttal álló fiúhoz.

  -Elég. Elegem van, hogy mindenki az anyám halála miatt szán engem - csapott a pultra, s a hangos csapódástól a szívem egyre hevesebben kezdett verni.

  -Jimin, figyelj én nem...

  -Halgass! - kiáltott rám, s érezhető volt, hogy az idegtől majd szétrobban. - Jobb lett volna ha meg sem születek. 

  -Ez nem így van - súgtam halkan, miközben két kezemet derekánál kulcsoltam össze, s teljesen hozzábújtam a hátához. Két kezével a pulton támaszkodott, fejét lehajtotta, s a feldúltságtól szaporán vette a levegőt. Neki akartam támaszt nyújtani, mégis úgy éreztem, hogy magamat nyugtatom ezzel az öleléssel. A láztól felforrósodott, remegő testem szinte azonnal megnyugvásra lelt, ahogy hozzásimult Jimin rezdületlen testéhez. 

Amilyen erősen csak tudtam kapaszkodtam a ruhájában, s próbáltam higgadtságra bírni a fiút.

Jimin, nyugodtan sírhatsz előttem, én is számtalanszor megtettem már... Ám hiába gondoltam ezt, hiszen kettőnk közül én voltam az, aki elérzékenyült. Szemeim újra könnyek teltek meg, s a könnycseppek Jimin pulóverén lelték végső helyüket, benedvesítve azt. Halk pityergésem Jimin lágy, erőtlen hangja törte meg.

  -Kim Sun Hi, miért teszed ezt velem?