Reggel egyedül ébredtem a szobában. Jiminnek már rég hűlt helye volt. Bevallom, először rosszul érintett, hogy magamra hagyott és szó nélkül lelépett, viszont részben örültem is. Nem tudtam elképzelni, milyen lett volna mellette ébredni, biztosan szégyenlős lettem volna, s igazából nem is vágytam arra, hogy megtapasztaljam az érzést.
Visszadőltem a puha párnára, szemeimet lazán lehunytam, s fejemben lejátszódott az, ami tegnap este ebben az ágyban történt, vagyis csak majdnem megtörtént. Kis híján lefeküdtem egy olyan fiúval, akit alig ismerek. Egy fiúval a bántalmazóim közül... azzal a személlyel, akit a legjobban utálok. Végignéztem erőtlen testemen, s mintha még mindig érezném Jimin lágy érintéseit, kirázott a hideg. Nem tudtam mi üthetett belém, s szó szerint undorodtam a testemtől. Azonnal egy forró fürdőt akartam venni, hogy ne érezzem magamon Jimin ujjainak nyomát, mégsem volt erőm felkelni az ágyból. Egyre csak az járt a fejemben, hogy miért... miért engedtem, magamhoz ilyen közel? Miért viselkedett így velem, s én miért viszonoztam ? Nem akartam azok a lányok közé tartozni, akiket megdöntött, nem akartam egy lenni a sok közül, hiszen nem vagyok egy olcsó liba. Mindig is értékes lányként tekintettem magamra, ártatlanságom egy olyan fiúnak tartogattam, aki megérdemel és teljes szívéből szeret. Ezzel ellentétben pontosan azzal a fiúval kerültem közeli helyzetbe, akinek a világ összes kincséért sem adnám a szüzességem. Jimin sosem érdemelne meg és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem értékelné érintetlen testem... mégis, tegnap este úgy bánt velem, úgy ért hozzám, mintha a világ legdrágább kincse lennék, mely bármelyik pillanatban összetörhet, egy antik porcelán váza, mely egyetlen érintéstől darabjaira hullhat. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam eldönteni, mi volt velem az éjszaka. Végül egy nagy sóhaj után feltápászkodtam az ágyról, összeszedtem magam, felöltöztem majd elindultam a saját szobámba. A folyosókon a fájós lábam ellenére, a lehető leggyorsabban és észrevétlenül suhantam át, egészen a hetvenhetes szoba ajtajáig, ahova gondolkodás nélkül berontottam.
Hirtelen csak egy nagy kupac ágyneműt láttam, Yoorát meg sehol. Agyamba egyből bevillant a gondolat, hogy a takaró halmaz alatt nem csak a barátnőmet fogom találni, hanem a Banda egyik tagját, V-t is. Vissza akartam fordulni, s mintha semmi sem történt volna elhúzni a csíkot, de már késő volt. A fehér pokróc alól egy lány nyöszörgése hallatszott, s ahogy egyre csak ismételgette a hangot, az én nevem kezdett kirajzolódni.
Félve léptem közelebb az ágyhoz, kezembe vettem a takaró szélét és egyetlen mozdulattal rántottam le. Szememet végig csukva tartottam, nehogy valami olyant lássak, amire nem vagyok kíváncsi.
-Add vissza a takarót, mert megfagyok! - hallottam meg Yoo fáradt, rekedtes hangját.
-Bocsi! Hol vagy? Nem látlak - válaszoltam, még mindig csukott szemekkel, félve attól, hogy V tényleg az ágyban tartózkodik.
-Talán ha nem szorítanád össze a szemed, akkor látnál is valamit.
-De nem merem kinyitni!
-Miért? Mitől félsz? Nem eszlek meg.
-V... még itt van? - kérdeztem halkan, hogy ha a fiú tényleg a szobában van, ne hallja meg. Bár ez elég hülyeségnek bizonyult, hiszen ha a barátnőm meghallja, akkor V fülébe is biztosan eljut a hangom.
-Nincsen itt, reggel visszament a szobájába, hogy te nyugodtan bejöhess. De ezt megírtam neked üzenetben, nem láttad?
-Hála az égnek - nyitottam ki a szemeim, melyek az erős szorítástól kicsit bizseregtek. Végignéztem a lányon, hátha felfedezek valamit rajta, hiszen mégis egy fontos éjszakán van túl, de a kinézete egyáltalán nem változott, s a bolondos mosolya most is ott volt az arcán.
-Mire vársz? Nem ülsz le? - mutatott a mellette levő nagy helyre. Habozás nélkül beugrottam az ágyba, s kényelmesen dőltem hátra. Arcomon akaratlanul is megjelent egy nagy mosoly, amit sehogy sem tudtam elnyomni magamban. Csak ültem Yoorával szemben, s úgy vigyorogtam rá, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Minden lehetséges kérdés lejátszódott bennem, hogy mégis hogyan érjem el, hogy meséljen az éjszakáról, s végül beszédre nyitottam a számat, de nem az jött ki rajta, amit akartam.
-Na és... hogy vagy ? - kérdeztem kínosan. Éreztem, hogy ez most cseppet sem talál a helyzethez, de mást nem tudtam kinyögni.
-Mi van veled Hi? Olyan fura vagy ma.
-Velem semmi, csak...
-Csak mi? - nézett a szemembe, közben megfogta kezeimet - Nyugodtan mond ki amit szeretnél, tudod, hogy legjobb barátnők vagyunk.
-Na jó... - vettem egy nagy levegőt, mint aki valami nagyon fontosat készül mondani. - Az éjszaka V-vel... ti tényleg lefeküdtetek?
-Igen - válaszolt halkan, s arca a kérdés hallatán teljesen elpirult. Még sosem láttam így a barátnőmet, hiszen ezelőtt órákat tudott mesélni a fiúról, most mégis szűkszavúan válaszolt. Nem tudtam, hogy mit is kellene kérdeznem, hiszen sejtésem sem volt arról, hogy hogyan telt az éjszakája. Lehet hogy azért ilyen visszahúzódó, mert rosszul sűlt el a dolog, de nekem elmondhatja, bennem megbízhat, hiszen erre valók a barátok, a legjobb barátok.
-Yoo, minden rendben van? Ha valami nem úgy történt ahogy akartad, nyugodtan elmondhatod, de ha nem szeretnéd, azt is megértem...
-Nem, minden jól ment - mosolyodott el, amitől végre megnyugodtam, s magabiztosan tettem fel a következő kérdést.
-És milyen volt?
-Elég ha annyit mondok, hogy nagy és kemény?
-JÉZUSOM ERRE NEM VOLTAM KÍVÁNCSI! - kiáltottam hangosan rá a lányra, aki csak nevetett. - Azt szeretném tudni, hogy milyen érzés volt?
-Jó volt, de egy kicsit fura... - válaszolt ismét szűkszavúan.
-Nézd, nekem őszintén el kell mondanod, ha volt valami probléma - próbáltam úgy beszélni, mint aki nagyon is ért a dolgokhoz, közben sejtésem sem volt, hogy valójában milyen lehetett.
-Nem volt semmi gond. Taehyung nagyon kedves volt és végig vigyázott rám.
-Taehyung? - vontam fel a szemöldököm a név hallatán.
-Igen... azt kérte, hogy így szólítsam. Hát nem aranyos? Majd az unokáink Tae papának fogják szólítani. - A mondat hallatán mindketten hosszú percekig tartó, hangos nevetésben törtünk ki, s az én szemeimből már a könnyek is hulltak. Ez a lány... tényleg egy álomvilágban él. Tegnap éjszaka feküdtek le, de már az unokáit tervezgeti. Nem mondom, hogy ne tegye, de félek, hogy csalódni fog, s nem akarom őt újra sírva látni, mert az én szívem is megszakadna.
-Yoora... - szólaltam meg halkan és félénken, amit a barátnőm a lármás nevetés után furcsállott s kérdően tekintett rám. - Fájt?
-I-igen... egy kicsit.
-Megölöm azt a gazembert! - szöktem fel hirtelen az ágyról, de Yoo azonnal visszahúzott.
-De odafigyelt rám. Mindent megtett, hogy kellemes legyen számomra. Lassan mozgott és tényleg minden figyelmét rám fordította. El sem tudod képzelni, hogy milyen jó volt vele lenni.
-Ezt öröm hallani. Már tényleg arra készültem, hogy jól gyomorszájon rúgom.
-Arra nem lesz szükség - nevette el magát, majd hirtelen elkomolyodott, mintha eszébe jutott volna valami. - Na és te hol aludtál?
-A legfelső emeleten van egy raktár szoba szerűség. Tudod, ahova pakolják az ágyneműket, törölközőket és az ilyesmi holmikat. Ott aludtam... Jiminnel - mondtam ki halkan a fiú nevét. Úgy éreztem, őszintének kell lennem barátnőmmel szemben, mégis mikor kimondtam a szavakat, rossz érzés töltött el. Szégyelltem magam.
-Na ne ! Ez nem igaz! Te tényleg... együtt aludtál... Jiminnel ? - kerekedett ki a lány szeme, s úgy beszélt hozzám, mintha egy végzetes bűnt követtem volna el. Talán az is volt. - És történt valami köztetek?
-Nem, csak aludtunk - próbáltam tagadni az eseményeket, mert nem voltam büszke magamra, s nem akartam, hogy ezt Yoo is megtudja.
-De egy ágyban! Én én nem hiszem, hogy ott csak alvás volt!
-Tényleg nem csináltunk semmi mást.
-Érzem rajtad, hogy valamit eltitkolsz. Én elmondtam neked, hogy lefeküdtem V-vel... te meg titkolózol.
-Megcsókolt - nyögtem ki nagy nehezen, s amit a szó elhagyta a számat, még azt is megbántam, hogy megszülettem.
-Tudtaaaaam! Az én barátnőm csókolózott a Bangtan vezérével! - kezdett ugrándozni a szobában, s az utolsó mondatát ismételgette énekelve. Annyira túlreagálta a dolgot, mintha a Nobel díjat kaptam volna meg, vagy feltaláltam volna a rák ellenszerét. Az egyik párnát a levegőbe dobta, mintha egy kisgyerekkel játszana, majd egy hirtelen mozdulattal felém hajította.
-Minek örülsz ennyire?
-Fel tudod fogni, hogy kivel csókolóztál?
-Sajnos igen... és már bánom.
-Rengeteg lány lett volna a helyedben, te meg megbántad?
-Igen. Yoora, nem emlékszel, hogy ő az aki tönkreteszi az életem minden egyes napját?
-Tudom Hi, és nagyon sajnálom... de talán ez egy lehetőség lenne, hogy végre békén hagyjanak.
-Mire gondolsz? - húztam fel kérdőn a szemöldököm.
-Ha összejönnél vele, biztosan nem szivatnának tovább - suttogta halkan, mintha az évszázad tervét alkotta volna meg. Ez a lány... tényleg naiv, nagyon. Egy csók semmit sem jelent és tisztában voltam azzal, hogy Jimin csak ki akart használni. Ugyan olyan lettem volna számára mint a többi ribanc akivel lefeküdt, s nem vágytam erre.
-Neked kezd elmenni az eszed. Utálom Jimint és ő is engem. Ha ő lenne az utolsó ember a Földön, akkor sem jönnék vele össze. Egyszerűen nem tudnám szeretni, azok után amiket tett velem, ha fizetnének sem akarnák tőle semmit. Inkább a halál!
-'Helló én vagyok a halál és a nevem Jimin'. - váltott mélyebb hangra Yoora, hogy imitálni tudja a fiút.
-DI-LIS VAGY! - szótagoltam a szót, majd egyenesen a barátnőm arcának hajítottam egy párnát.
A hazafelé vezető út a szokottnál csendesebben telt, mindenki fáradt volt, ezért a diákok a zajongás helyett inkább a pihenést választották. Természetesen kivétel volt ez alól a Bangtan, hiszen ők a busz leghátsó ülésein, néhány lány - vagy inkább cafka - társaságában, végig hangoskodtak. Én a jármű ablakának dőlve próbáltam szundítani, amit végül a folyamatos hátulról érkező zaj szabotált. Eleinte próbáltam figyelmen kívül hagyni az zavaró kacarászást, de hamar elegem lett belőle. Idegesen térdeltem fel és az ülés hátának támaszkodva pillantottam hátra a zaj forrására. Az egyik fiú fején ha - jól láttam - egy alsó gatya ékeskedett, a többi meg ezt nevette. Pontosan úgy viselkedtek mint az óvodások, csak azt nem értettem, hogy a tanárok miért nem szólnak rájuk...
Egy kis ideig még zaklatottan figyelgettem őket. Úgy tűnt, hogy nagyon jól érzik magukat, amibe nem is kötnék bele, ha csendben tennék. De nem, nekik muszáj hangoskodniuk, másképp nem is ők lennének a híres neves Bangtan. Sosem értettem, hogy ez a hét fiú miért ilyen népszerű, nem csak a lányok körében, hanem az egész iskolában. Nem többek, mint pár neveletlen tinédzser, s mégis az irányításuk alatt tartanak minden egyes diákot a suliból. Zavart a tény, hogy engem is úgy irányítgatnak, ahogy csak akarnak, s akárhányszor próbáltam ellenszegülni, a végén mindig én jártam meg. Sosem voltam az a lány, aki szeret elnyomásban élni, s a magas igazságérzetem miatt keveredtem rendszeresen bajba, vagyis a Banda karmai közé.
Hülyék. Csak ennyit tudok mondani rájuk. Egytől egyig mind azok. Kezdve V-vel - róla külön fejezetet lehetne írni - Jungkookon, Sugán és J-Hope-on keresztül, a komolynak tűnő Rap Monsteren és Jinen át egészen a vezérig, Jiminig.
Ahogy sorolgattam magamban a neveket, úgy néztem végig rajtuk, s aggattam rájuk egy egy nem túl szép jelzőt, majd a szemem végül az utolsó tagon akadt meg, de nem sokáig. Ahogy Jiminre pillantottam, ő is pontosan felém nézett, s tekintetünk akaratlanul is találkozott. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem, a másodperc tört része alatt fordultam vissza, majd huppantam le helyemre.
Újra megpróbálkoztam a pihenéssel, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem fog menni. Végső elkeseredésemben elővettem a telefonom, azzal a reménnyel, hogy legalább zenét hallgatva nem fogom hallani őket, de rossz ötlet volt. A készülék le volt merülve ezért ahogy megnyomtam egy gombot rajta, azonnal kikapcsolódott. Itt telt be a pohár és talán még ki is csordult, hiszen elhatároztam, én bizony hátra fogok menni és jól megmondom a magukét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése