Halihó! Sziasztok ide tévedt emberkék! Nem szoktam ilyen kis bevezető szöveget írni, viszont most lenne pár dolog amit meg szeretnék osztani veletek.
Először is sajnálom, hogy kimaradt pár nap, de az utazás eléggé megviselt és most több tényező miatt is egy stresszes időszakban vagyok, viszont nem tűntem el és nem is terveztem. Szeretem ezt a blogot írni és a sok sok támogatás csak még jobban buzdít arra hogy folytassam.
A második dolog az lenne, hogy hetente két rész fog felkerülni, viszont még nem tudom, hogy melyik lesz ez a két nap. Ez az órarendemtől függ, de amint megkaptam azt, azonnal szólok nektek.
Végül meg szeretném köszönni hogy ez alatt a pár nap alatt nem hagytatok el engem, folyamatosan nőtt a megtekintések száma és kommenteket, sőt üzeneteket is kaptam (egyébként nyugodtan lehet írni nekem mert imádok veletek beszélni), ami hihetetlenül jól esett. I M Á D L A K titeket !
_______________________________________
Ahogy ott üldögéltünk és gyönyörködtünk a kilátásban, egy békés, idilli hangulat alakult ki.A Han folyó csendesen folydogált alattunk, a város fénye pedig betöltötte az éjszakát. Egy kellemes érezés járt át, amit nem tudtam megmagyarázni. Teljesen nyugodt voltam, nem szorongtam a fiú miatt sem, ami azt illeti, Jimin miatt nem fáztam. Végig karjaiban tartott, lágyan magához húzva melegített. Hallottam a szívverését, mely talán kicsit hevesebb volt az átlagnál, éreztem a finom illatát, melyet ezer közül is felismernék, annyira belevésődött az agyamba és láttam a tájat fürkésző szemeiben a gyermeki csillogást, melyet minden bizonnyal a csodás kilátás váltott ki. Hosszú idő után, szívemet végre egy kis melegség járta át, s bármit megtettem volna, hogy ez ne múljon el. Szerettem volna megállítani a pillanatot, hogy ez a meghittség megmaradjon, de bármennyire is akartam, nem tudtam. Szemeimet le hunytam és azt kívántam, hogy ez az érzés sosem múljon el. Hogy ennek a nyugodtságnak, zavartalanságnak és meghittségnek sose legyen vége. Órákig sőt napokig tudtam volna így ülni, lógatni a lábam a folyó fölött és fájó gondolatok helyett hagyni hogy testemet teljesen átjárja a nyugalom. Hiába vágyakoztam ilyenek után, tudtam, hogy ennek is nemsokára vége lesz. Haza kell mennem, hiszen a szüleimnek sejtésük sincsen, hogy elszöktem otthonról, s hiába is magyaráznám nekik, hogy miért tettem, nem értenék meg.
-M-mennyi az idő? - kérdeztem halkan, kissé szégyenlősen, hiszen egy olyan fiúval voltam, akit alig ismerek. Eddig csak a durva énjével szembesültem, sosem tapasztaltam a kedvesebb felét ezért nem tudtam, hogyan is kellene viselkednem.
-Mindjárt fél öt - nézett a telefonja képernyőjére, majd lazán visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. Jiminben egy cseppnyi izgatottságot sem véltem felfedezni, hangja teljesen nyugodt, magabiztos volt. Tudtam, hogy sok lánnyal volt már dolga, mégis legbelül vágytam arra, hogy a közelemben legalább egy picit legyen nyugtalan vagy feszült.
-Te jó ég! Haza kell mennem - szálltam volna le a korlátról, ám Jimin ezt nem engedte. Még jobban magához szorított, hogy mozdulni se tudjak. Tisztában voltam vele, hogy a szüleim korán kelnek a munka helyük miatt és ha nem érek haza időben a fejemet is leszedik.
-Nyugi kislány, nem késel el sehonnan.
-Már hogyne késnék el? Ha nem érek haza időben, a szüleim kinyírnak.
-Tíz perc.
-Milyen tíz perc? - értetlenkedtem, s kezdtem egyre jobba félni a szüleim haragjától. Ha egy rossz jegy után szobafogságot kapok, akkor mi lesz most?
-Még tíz percet várj, utána indulunk - túrt bele egyik kezével hajába, majd megtette azt, amit a hosszú ücsörgés alatt egyszer sem: rám nézett. - Megteszed ezt értem? - jelent meg arcán egy halvány mosoly. Lefagytam. Nem tudtam válaszolni. Nagy, kikerekedett szemekkel bámultam a fiúra és egyre csak azon gondolkoztam, hogy is tudta ezt mondani. Miért tenném meg 'érte'? Talán azt hiszi, hogy megérdemli? Miért is érdemelné meg, mikor annyi rosszat tett velem. Nem érdemel meg tíz percet az életemből, sőt még egyet sem. Akkor mégis miért nem tudok válaszolni? Miért nem tudok nemet mondani?
Mintha érezte volna, hogy nem fogok válaszolni, kezével lágyan lökte rá fejemet vállára, majd újra magához ölelt. Ám ezúttal a nyugodtság nem talált rám, de még csak a közelemben sem járt. Idegesen, nyugtalanul ültem, s vártam hogy teljenek a percek. Kínomban nevetnem kellett, amit sikeresen fojtottam el magamban, hiszen nemrég még azt akartam, hogy fagyjon meg az idő, most meg azt kívántam, bárcsak egy csapásra lejárna az a tíz perc. Két gondolat kavargott a fejemben. Az első a büntetés volt, amit a szüleimtől fogok kapni. Biztosan nem egy egyszerű szobafogsággal fognak ajándékozni, hanem valami borzalmas büntetést szabnak ki rám, amit nem én érdemelnék, hanem az a hét fiú, akik miatt most itt vagyok, pontosabban az az egy aki mellettem ül: Jimin. És itt jön képbe a második gondolat, ami az amúgy is fáradt agyamat erősen mardossa. Miért akar Jimin még tíz hosszú percet eltölteni itt? Elismerem, hogy szép a hely, ennél szebbet sosem láttam, mégis már régóta vagyunk itt és a szél hűvösen fújdogál, a kabátja meg az én hátamon nyugszik. Teljesen biztos vagyok benne, hogy fázik, hiszen csak egy vékony póló van rajta, s a hideg őt sem kíméli, mégis itt akar ülni és nem enged el engem. Nem enged el... ami azt jelenti, hogy velem szeretne lenni... de miért? Miért én? Egyáltalán miért hozott ide? Mi közöm van ahhoz, hogy ő a Han folyó fölötti hídról akarja bámulni a tájat? Más lányt nem talált? Miért engem hurcolt ide? Aish! Miért nem tudok egyik kérdésre sem válaszolni?
A rengeteg felhalmozódott kérdés miatt annyira összezavarodtam, hogy azt sem vettem észre, amikor Jimin leszállt mellőlem. Csak akkor jöttem rá, hogy egyedül ülök a korláton, mikor a fiú megszólalt mögöttem, hogy indulnunk kéne. Zavartan szöktem le, majd sétáltam a motorhoz, furán éreztem magam, hogy ennyire elkalandoztak a gondolataim.
Először Jimin szállt fel a motorra, majd egy kis vonakodás után én követtem. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet felülni mögé, mégis ez volt az egyetlen esély arra, hogy időben hazaérjek. Ezúttal már gyengédebben öleltem át, majd biccentettem a fejemmel, jelet adva, hogy indulhatunk. Annak ellenére, hogy kértem, ne menjen gyorsan, mégis legalább százhússzal - vagy még többel - száguldottunk. Szemeim megszokottan, szorosan voltak összezárva, fejem pedig Jimin hátának döntve pihent. Már nem rettegtem annyira, mint mikor errefelé hozott, szívem mégis az egekben vert a gyorsaságtól és megfogadtam, hogy soha többet nem fogok motorra ülni.
A jármű végül lassulni kezdett, de sokkal hamarabb a kelleténél.
-Miért álltál meg? Mit keresünk itt? - néztem körbe értetlenül, hiszen nem a házunk előtt voltunk, hanem egy teljesen ismeretlen helyen. Egy bár előtt parkolt le, ahonnan a hangos zene mellett az illuminált állapotban levő emberek kiabálása is kihallatszott. Csak remélni tudtam, hogy nem akar ide berángatni engem.
-Itt kell hagynunk a motort - válaszolt nemes egyszerűséggel, majd leszállt a járműről.
-Mi? Miért?
-Mert innen nyúltam le.
-Nem is a tied? És miért? És hogy? És...
-Nem, csak kölcsön vettem, de elég legyen a kérdésekből. Szállj le és menjünk.
Hamar szökkentem le a kölcsönkért, vagyis lopott motorról, majd a fiú mellé siettem. Innen gyalog folytattuk az utat. Alacsony termetem miatt nem tudtam lépést tartani Jiminnel, ezért pár lépéssel mögötte sétáltam és aggodalmasan vetettem le tekintetem a földre, miután percenként megbizonyosodtam arról, hogy még előttem sétál és nem tűnt el sehova.
Tudtam, hogy ebben a tempóban, gyalog nem fogok időben otthon lenni.
-El fogok késni. A szüleim rá fognak jönni, hogy elszöktem otthonról és életem végéig szobafogságban leszek vagy talán ennél is rosszabb lesz a bűntetésem... - mondtam kétségbe esetten.
-Nem késnél el, ha szednéd a lábad.
-Nem tudok ennél jobban sietni. Különben is, te mész túl gyorsan.
-Vagy inkább te vagy túl alacsony - nevetett rám pillantva.
-A helyedben meg sem szólalnák. Ritkán találkozom ilyen alacsony fiúval a te korosztályodban - ironizáltam, mert tisztában voltam vele, hogy nem szereti, ha a magasságával piszkálják.
-Mégis felizgultál, mikor rajtad feküdtem - mondta egy teljesen más, komolyabb hangnemben.
-Ez nem igaz! - válaszoltam idegesen, teljesem megdöbbenve.
-Ne tagadd, éreztem rajtad. Ha tovább próbálkozom és nem állok le mikor kérted, már rég nem lennél szűz.
-Honnan veszed, hogy szűz vagyok? - torpantam meg a járdán. Elegem volt, hogy így beszél rólam.
-Látszik rajtad. Már az érintésemtől is remegni kezdtél - húzta egy pajzán mosolyra ajkait s végigmérte testemet. Utáltam ez a mosolyt, mert tudtam mi rejtőzik mögötte. Éreztem, hogy az éjszakára gondol, mikor több olyan helyen is megérintett, hogy nem lett volna szabad. Egy olcsó lánynak éreztem magam...
-Talán baj, hogy még nem feküdtem le senkivel? Még nem találtam meg a megfelelő személyt! Nem akarom akárkivel elveszteni, főleg nem egy magad fajta szörnyeteggel!
-Meg vagy értve hercegnő! - lépett közelebb, és elkapta a karom - De most sietnünk kell, ha nem akarsz életed végéig a szobádban rohadni - majd ahogy kimondta a szavakat, futásnak eredt, magával húzva engem.
Nagyon gyorsan futott,nem láttam még embert ilyen gyorsan szaladni. Ha nem húz maga után biztosan messze lemaradtam volna. Még így is sokszor nem érte a lábam a földet, csak a levegőben rugdalóztam. Végig a hosszú utcákon keresztül, megállás nélkül egészen a házunkig szaladtunk, ahol mindketten fáradtan dőltünk neki a kerítésnek. Gyorsan kapkodtam ez életet jelentő levegő után, s a rohanástól lábaim is remegni kezdtek. Legalább negyed óra kellett, hogy teljesen kifújjam magam és meg tudjak szólalni.
-Köszönöm, hogy haza hoztál - nyögtem ki, majd indultam volna be, mikor Jimin hirtelen visszarántott.
Óvatosan húzott közelebb, majd állított szembe magával. Nem akartam menni, de lábaim mintha életre keltek volna, maguktól lépkedtek a fiú elé. Hajamat lágyan söpörte hátra az arcomból, majd mutató ujjával állam alá nyúlva emelte meg arcomat, hogy tekintetünk találkozzon. Hosszú percekig fürkésztük egymás szemeit és hamar elvesztem abban a csillogó fekete szempárban. Ezek a szemek... bármikor, bármilyen helyzetben meg tudnak igézni, és teljesen elvarázsolnak. Még sosem láttam fiút ennyire igéző szemekkel megáldva. Hatalmas, kitágult íriszekkel tekintettem fel a fiúra, aki ugyan alacsonynak számít, nálam mégis sokkal magasabb volt. Hüvelyk ujjával lassan simított végig alsó ajkamon, aminek hatására szám résnyire nyílt, s szaggatottan kezdtem venni a levegőt. Akaratlanul haraptam rá ajkamra, mikor rájöttem, hogy mire készül. Kéjesen dugta ki nyelvét szájából, majd nyalta meg ajkát. Egyik kezét derekamra helyezte, s lágyan húzott még közelebb magához. Lassan, fokozatosan kezdett közeledni felém, mikor elérte az orromat megállt egy másodpercre, majd lehunyta szemeit. Követtem a fiút, én is lehunytam pilláimat és kissé lábujjhegyre emelkedtem. Már ajkaimon éreztem forró leheletét, mikor Jimin elnevette magát. A szemeim a pillanat tört része alatt pattantak ki és néztem fel a halkan kuncogó fiúra.
-Kicsi naiv hercegnő... - kacagott gúnyosan - azt mondtad, hogy egy hülye szörnyeteg vagyok, és hogy utálsz, mégis a csókomra vártál. De nem gond, ha nem tudsz ellenállni nekem - simogatta meg az arcom, de azonnal hátrább léptem s kezét ingerülten csaptam félre.
-Seggfej! - löktem el magamtól.
-Kislány, nem én álltam itt csókra várva.
-Menj a francba! - mondtam idegesen, majd megfordultam és azonnal a ház fele szaladtam.
-Holnap találkozunk - szólt utánam Jimin, mielőtt bemehettem volna az ajtón.
Bent a házban, feldúltságom ellenére megpróbáltam gyorsan és hangtalanul mozogni, nehogy véletlenül most költsem fel a szüleimet, hogy hazaértem. Halk léptekkel siettem fel a szobámba, ahol miután zaj mentesen becsuktam az ajtót, egyből kiterültem az ágyon. A telefonom képernyőjére pillantottam, amit mikor megláttam teljesen kifehéredtem. Alig volt két órám aludni és tisztában voltam vele, hogy most nem fog könnyen menni az álomba merülés. Ez az éjszakai kiruccanás teljesen felkavart... nem tudtam, hogy mi lehetett velem.
Mi üthetett belém ? Miért éreztem magam jól? Miért vágytam az ajkaira? Miért vártam hogy megcsókoljon? A francba... már magamra sem ismerek. Mióta lettem ilyen könnyű kis nőcske? Tényleg nagyon naiv vagyok. És még Yoorát neveztem könnyelműnek. Ő legalább szereti V-t. Jimin csak egy idióta fiú, aki abban leli örömét, ha bánthat. Mégis... akárhányszor rám néz a sziporkázó szemeivel én... én nem tudom mi történik velem.
A pokolba kívánom őt és az egész bandát. Nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne tennének ellenem valamit. Nem érzek iránta az utálaton kívül semmi mást...
Vagy mégis?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése