22.Fejezet - Tartozás

  

   Ingerülten kezdtem rángatni a kilincset, de hiába, az ajtó meg sem mozdult. Mintha egy liter pillanat ragasztóval öntötték volna le. Nem tudtam mit kellene tegyek, csak a falnak dőltem, közben a szemeimet súrolgattam hátha felébredek ebből az álomból. De nem álmodtam, össze voltam zárva Jiminnel a könyvtárban.

  -Ez is a te hibád! - néztem idegesen a fiúra.

  -Talán én tehetek róla, hogy valaki bezárt minket? - ült le az egyik székre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem értettem hogy hogyan tud ennyire nyugodt lenni, miközben én majdnem szétrobbantam az idegességtől.

  -Ha elpakoltad volna a könyveket, már rég nem lennénk itt! - Jiminnek csak annyi volt a válasza erre, hogy megrántotta a vállát. Én már pánikoltam, hogy talán egész éjszaka be leszünk ide zárva, s az ajtón kezdtem dörömbölni. - Segítség! Valaki! Be vagyunk zárva a könyvtárba!

  -Hiába kiabálsz, úgysem hall meg senki. Már mindenki hazament.

  -Akkor mit kellene tennem? Üljek nyugodtan? Téged nem zavar, hogy be vagyunk zárva? Vagy talán te zártad be az ajtót?

  -Hülye vagy? Dehogy zártam.

  -Akkor vedd elő a telefonod és hívj fel valakit, hogy engedjen ki minket - kezdtem el zaklatottan járkálni a teremben. 

  -Le van merülve. A tiéddel mi van? 

  -A szekrényemben van.

  -Miért tartod a szekrényedben a telefonod? 

  -Mert tanulni járok a suliba és nem telefonozni. Reggel berakom és iskola után kiveszem.

  -Legalább most megtanulod hogy a telefonod mindig legyen nálad - nevetett cinikusan.

  -Ez egyáltalán nem vicces! Most mit fogunk csinálni, ha egész éjszakára be leszünk zárva? - fakadtam ki és egyre csak azon járt az agyam, hogy hogyan tudnánk innen kimenni. Azonban semmi nem jutott eszembe. Az ajtó zárva, az ablakokon rácsok vannak, a telefonok sem jöhetnek szóba és senki nincs a közelben. Lassan kezdtem ráeszmélni, hogy újra együtt fogom tölteni az éjszakát Jiminnel.

  -Itt alszunk - jelentette ki egyszerűen. Nagy, csodálkozó szemekkel néztem Jiminre és elnevettem magam, pedig tudtam hogy nem viccel. Tényleg komolyan gondolta, hogy itt fogunk aludni.

  -Előre szólok, hogy nem alszom veled. 

  -Rendben hercegnő, de ha éjszaka fázol, nyugodtan hozzám bújhatsz - kacsintott rám miközben beharapta alsó ajkát.

  -Álmodozz csak - indultam el a könyvtár másik végébe, hogy a lehető legtávolabb legyek a fiútól.

  -Tudom hogy élvezted mikor együtt aludtunk - kiáltotta utánam nevetve, de nem volt erőm válaszolni. Nem akartam ezen is idegeskedni, elég volt az, hogy zárva van az ajtó. 

Helyet foglaltam az egyik széken és gondolkozni kezdtem, hogy mit is csinálhatnák, mivel üthetném el az időt. Az alváshoz még túlságosan korán volt, de egy könyvtárban nem lehet túl sok dolgot csinálni. Lássuk mi is van itt... szekrények, polcok, könyvek, székek, asztalok. Várjunk csak! Könyvek! Rengeteg könyv van itt és az olvasással gyorsan telik az idő. 

Persze az olvasás sem ment könnyen, mert legalább öt-hat könyvbe kezdtem bele, de az egyik sem kötött le. Sem a krimi regények nem érdekeltek, sem a fantasy könyvek és még a történelmi kötetek sem kötötték le az érdeklődésem. Már kezdtem feladni a reményt, hogy találok egy olyan olvasmányt, ami tetszene, amikor hirtelen eszembe jutott a romantikus könyvecske, ami korábban majdnem rám esett. Az a regény eléggé ígéretesnek tűnt, igaz, hogy csak az első két oldalba olvastam bele, de éreztem hogy tetszeni fog. Tudtam hogy a könyv a könyvtár hátsó részében van, ahol Jimin is, s eleinte nem akartam hátra menni, de végül mégis elindultam. 

Bizonytalanul sétáltam a könyves szekrények között, mert nem tudtam, hogy hogyan is kellene viselkednem Jimin előtt. Hiszen alig két nap alatt annyira megváltoztak az érzések bennem. Talán már nem is utálom. De ha nem utálatot érzek iránta, akkor mit? 

Ahogy lassan közeledtem a célomhoz, az elém táruló látvány nagyon meglepett. Jimin az egyik asztalnál ült, ám ezúttal nem aludt. Az egyik füzete volt előtte, amibe szorgalmasan jegyzetelt, valószínűleg a házifeladatát írta. Egy ideig csak álltam az egyik szekrény mellett és némán figyeltem a fiút, nehogy megzavarjam, viszont hamar észrevett. Úgy tettem, mintha most érkeztem volna és szó nélkül sétáltam oda ahhoz a polchoz, amelyen a romantikus regény pihent. Reménytelenül tekintettem fel a magasan helyezkedő könyvre mert tisztában voltam vele, hogy nem fogom elérni. Még legalább pár percig tétlenül álltam a szekrény előtt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve Jimin fele fordultam. 

  -Leveszel nekem egy könyvet? - kérdeztem meggondolatlanul, nem számolva a következményekkel.

  -Melyik kell? - állt fel helyéről, majd mellém sétált. Lábujjhegyre csipeszkedve mutattam a regényre, majd ezt követően mosolyogva néztem a fiúra aki segítőkészen levette a könyvet. Viszont ahelyett, hogy a kezembe adta volna, az asztalra tette le. - Csak akkor kapod meg, ha megadod a tartozásod. 

  -Legyen - sóhajtottam. A vállába kapaszkodtam és egy pillanat alatt nyomtam egy apró puszit Jimin arcára. Meghökkentem, hogy mennyire puha és selymes bőre van, a finom illatáról nem is beszélve. Már álltam is volna tovább, hogy elvegyem a könyvet az asztalról, mikor a csuklómtól fogva rántott vissza maga elé. 

  -Nem ebben egyeztünk meg - lépett közelebb hozzám, közben tekintetét egy másodpercre sem vette le szemeimről. 

  -De ne-nem is mondtad el nekem a leckét - szólaltam meg halkan, bátortalanul.

  -Az nem számít - kezdett lassan felém hajolni. 

A nap sugarai már régen nem világították be a helyet, s a teremben egyetlen lámpa sem égett. Az egyedüli fényforrás a kintről beáramló utcai lámpák erőtlen fénye volt, melyek halványan világították meg Jimin arcát. Tétlenül álltam előtte, az éjfekete íriszeit bámulva, melyekben szinte azonnal elvesztem. Olyan hatással volt rám, mintha egy bűvész lengetné előttem kis játékszerét, melytől az ember pillanatok alatt hipnózisba esik. Résnyire nyitott számon kapkodtam levegő után, miközben szívverésem is a sokszorosára növekedett. Nem most volt az első alkalom, hogy ezt váltja ki belőlem, én mégis egy ártatlan kislányként álltam ott, mint aki élete első csókjára vár. Nem állt ez túl messze az igazságtól, hiszen egészen a kirándulásig a szám érintetlen terület volt és mindig is olyan emberrel szerettem volna először átélni ezt, akit szeretek. Lehet, hogy utálnom kellene magam, de mégsem bántam meg, hogy Jiminnel történt meg először, most pedig újra ajkai puha érintésére vágytam.

Egyik kezét lágyan helyezte arcomra, s miközben egyre közeledett, egy parányi mosoly jelent meg az arcán, melyet minden bizonnyal szégenylős, kipirult arcom váltott ki belőle. Lassan hunytam le pilláimat és alig pár másodperc múlva már Jimin édes ajkait éreztem az enyémeken. A testemet teljes egészében átjárta egy kábító érzés, melyet egy gyengéd remegés követett. Kezeimet ökölbe szorítva tartottam magam mellett s bizonytalanul viszonoztam az émelyítő csókot. Velem ellentétben Jimin magabiztosan, mégis visszafogottan kóstolgatta ajkaimat, s mivel ő volt a tapasztaltabb ezért azonnal átvette a vezetést, finoman irányítgatott. Hüvelyk ujjával lágyan kezdte simogatni bőrömet, s ezt a finom érintését egész nap érezni akartam arcomon. Annyira gyengéden bánt velem, annyira óvatosan ért hozzám mintha egy értékes kincs lennék számára. Legbelül, titokban reméltem, hogy a többi lánnyal nem így viselkedik, hogy csak velem bánik ennyire lágyan és kedvesen. 

Lassan, ráérősen kezdett távolodni tőlem, arcomat azonban nem engedte el, kezét még mindig bőrömön pihentette, finoman, selymesen cirógatva azt.

  -Ne legyél ennyire félénk - szólalt meg halkan egy aranyos mosoly társaságában. 

Válasz helyett csak némán, teljesen kipirult arccal, lesütött szemekkel álltam. De ha akartam sem tudtam volna megszólalni, Jimin ajkai újra az enyémekre tapadtak. Ezúttal picit játékosabb volt, nyelve hegyét érintette lazán számhoz, melytől ösztönösen nyíltak szét ajkaim. Nyelveink lágyan ismerkedtek, éppen hogy összeértek. Keserédes csókja egy másik dimenzióba repített, ahol testemet a súlytalanság uralta. Tudtam, hogy nem érez irántam semmit, hogy csak egy kis kaland vagyok számára, mégsem érdekelt. Csak érezni akartam az illatát, a lélegzetét, az puha ajkait. Azt akartam, hogy ne engedjen el, hogy a végtelenségig a karjaiban tartson.

Mindigis féltem a csókoktól, hogy valamit elrontok, hogy ügyetlen leszek, de Jimin még erről is elterelte gondolataimat. Mint egy oktató, mutatta meg milyen is egy igazi csók. Biztosan érezte, hogy kezdő vagyok, hiszen csak finoman érintette ajkait az enyémhez, nem mint azokban a nyálas spanyol szappanoperákban, hanem mint egy mesében, ahol a herceg lassan lágyítja meg a hercegnő szívét. 

Remegő kezeimet erőtlenül emeltem fel, majd ragadtam meg egyenruhájának alját, s úgy kapaszkodtam, mintha egy szakadék fölött lógnák, s bármelyik percben leeshetnék. Éreztem, hogy nem jó amit teszek, hogy ebből csak baj lehet, hogy ezzel csak ártok magamnak, mégsem volt erőm elszakadni tőle. Egyszerűen nem akartam távolodni, csak álltam és hagytam hogy átvegye az irányítást fölöttem. Egy játékszer voltam, melyet bármikor el lehet hajítani, mégis ezekben a percekben csak Jimintől függtem és éreztem, ha elenged, össze fogok törni.

Ahogy távolodni kezdett tőlem, rá sem mértem nézni. Nem tudtam mit gondolhat rólam most, hogy újra engedtem a csábításának. Nem volt nehéz dolga, hiszen ellenkezés nélkül hagytam, hogy megcsókoljon. Egy gyenge, befolyásolható lánynak éreztem magam, újra ki lettem használva, Jimin megint kiélvezte rajtam a vágyait, biztos csak erre kellettem neki. 

  -Nem teheted ezt - szólaltam meg, amint picit hátrébb lépett tőlem.

  -Mit? - Bár nem néztem rá, éreztem hogy tekintete rám tapad.

  -Nem csókolhatsz meg, mikor kedved tartja.

  -Én bármit megtehetek - válaszolt egyszerűen, majd lassan elsétált az asztalig, elvette a könyvet és mint egy jól kiérdemelt díjat, a kezembe nyomta. Erőtlenül engedtem le magam mellett a könyvet tartó kezem. Nem tudtam mit is kellene reagáljak erre, talán semmit. Hogy is mondhatott ilyent, hogy bármit megtehet? Ez nem igaz, nem csinálhat velem azt, amit csak akar, nem egy tárgy vagyok. Miért beszél így velem, ennyire kegyetlenül, mikor a tettei nem ezt tükrözik?

Kezem gyorsan kezdett gyengülni, már nem tudtam csak az egyikkel tartani a könyvet, ezért magam előtt tartva, két kezemmel szorítgattam. Pedig nem volt ennyire nehéz, mégsem bírtam tovább, elszállt belőlem minden erő. 

  -Miért vagy velem ennyire gyengéd? - kérdeztem halkan, szinte sugdolozva.

  -Nem így szokás a hercegnőkkel bánni?

Itt már tényleg nem tudtam válaszolni. Némán bámultam magam elé, a parkettán levő repedéseket vizsgálva. Nem tudtam eldönteni, hogy a hercegnő jelzőt most sértésnek vagy bóknak vegyem. Eddig a hercegnőt mindig bántásként használták rám, de a kiránduláskor mikor együtt aludtunk olyan szépen hangzott a szájából, mintha tényleg hercegnőként tekintene rám. De ez hülyeség, biztos csak beképzeltem magamnak. Hiszen eddig csak gyalázatot és megszégyenítést kaptam tőle.

Pár percnyi értelmetlen gondolkozás után összeszedtem magam és vissza indultam a terem másik végébe. Az első lépés volt életem egyik legnehezebb lépése, ha nem támasztom meg magam az egyik szekrényben, biztosan elesek. Sosem gondoltam volna, hogy egy csóktól ennyire el fog menni az erőm. Végül pár mély levegővétel után lassan kezdtem el lépdelni, de három apró lépés után megálltam. Nem tudtam tovább menni, mert valami megakadályozott. Két kéz lágyan fonódott körbe a derekamon, óvatosan magához húzva. Fejét nyakamba temette, annyira mélyen, hogy bőrömön éreztem forró lélegzetét. Először azt hittem, hogy hallucinálok, de hamar rájöttem, hogy nem, ez a valóság volt, s mivel kettesben voltunk bezárva a könyvtárba, senki más nem lehetett, csak ő.

  -Ji-Jimin - ejtettem ki nevét megdöbbenve.

  -Ne menj, maradj itt - súgta halkan nyakamba.

A piros, keménykötéses romantikus regény egy szempillantás alatt hullott ki a kezemből és egy hangos csattanás kíséretében ért földet. A zaj az egész könyvtárat átjárta, a közeli szekrények még meg is remegtek, viszont Jimin mozdulatlanul, rezzenéstelenül állt mögöttem és ölelt magához. Sejtelmem sem volt, hogy miért viselkedik így, hogy mit miért tesz. Már egészen elveszettnek éreztem magam. Mintha egy titkot őrizgetne magában, melyet semmi áron nem mond el nekem, mégis úgy viselkedik, mintha már tudnám. Pedig nem tudtam, ötletem sem volt róla. Hiába is kérdeztem volna, csak elterelte volna a témát és konkrét választ nem kaptam volna. Nem akartam ezt, elegem volt abból, hogy csak játszadozik velem, mégis annyira jól esett az ölelése, hogy a világ összes kincséért sem löktem volna el magamtól. Ahogy teste az enyémhez simult, éreztem ütemes szívverését, s minden egyes dobbanás után egyre jobban engedtem el magam. Már nem voltam feszült, sem ideges, talán egy picit izgatott. De egyetlen perc sem telhetett el ebben a nyugodtságban. A háborítatlan, kellemes pillanatot egy halk zörgés törte meg, mintha fém fémnek ütközne. Ezt a lenyomódó kilincs és az ajtó nyílásának hangja követte. 

A másodperc tört része alatt szökkentünk el egymás mellől. Mindketten tudtuk, hogy mi okozta a hangot. Megérkezett a gondnok és végre hazamehettünk.

Örültem, hogy nem kell Jiminnel maradnom, hiszen a történtek után annyira összezavarodtam, hogy már nem bíztam saját magamban és az éjszaka folyamán lehet hogy olyan dolgok is megtörténtek volna, amit később biztosan megbántam volna.