19.Fejezet - Az éjszakai város

   A napok rohamosan teltek és a vakáció túlságosan is rövidnek bizonyult.

  A nyakamon éksekedő szívásnyomok nehezen múltak el, s még így, egy hét elteltével is látni lehet őket, bár már csak akkor, ha az ember közelről nézi. Szerencsére a sál és alapozó kombó jó munkát végzett, így a szüleim nem fedezték fel a kis véraláfutásos részeket a bőrömön. Persze anya gyanakodott és egyszer le is rántotta a nyakamról az anyagot, de az alapozó hál'istennek megfelelő fedést nyújtot, így nem vett észre semmit. Én meg köhintettem párat és beadtam a szüleimnek, hogy picit megfáztam a kirándulás alkalmával, így ez a probléma is le volt tudva.

  Az agyam eleinte rengeteget kattogott Jiminen és az éjszakán amit együtt töltöttünk. Még mindig nem tudtam elfogadni a tényt, hogy vele aludtam, vele kerültem közeli helyzetbe és utáltam magam emiatt. Mégis akárhányszor eszembe jutott az az éjszaka egy lágy, kellemes érzés töltött el, hiszen nem voltam egyedül, valaki vigyázott rám, a karjaiban biztonságban éreztem magam, s bármennyire is akartam ezt az érzést kiűzni magamból, nem tudtam. Még mindig éreztem ajkai lágy érintését, s sokszor magam előtt láttam azt fekete szempárt, melyek a csillagoknál is fényesebben csillogtak. Nagyon szép volt, gyönyörű... az a tekintet, ahogy rám nézett,  nem a megszokott rosszindulatú, kínzó fiú tekintete volt, hanem egy gyengéd, elbűvölő szempár, amely azonnal rabjául ejtett. Haragudtam magamra, hogy képes volt ilyen érzéseket kiváltani belőlem, s minden erőmmel a felejtésre koncentráltam. Ki akartam törölni minden egyes emlékemet az éjszakáról, s ezzel csak annyi értem, el, hogy még többet gondoltam rá.

  Sajnos az időt sem én, sem senki nem tudja megálltani, de még elnyújtani sem, így végül bekövetkezett, amitől annyira tartottam... eljött a vasárnap.

 Az éjszaka közepén egy fura neszre ébredtem. Egy hangos koppanás, mintha valami nekiütődne az ablakomnak. A hang hallatán szemeim kipattantak, én meg ijedten ültem fel az ágyamon. Mozdulatlanul kuporogtam és várakoztam, hátha a relytéjes hang újra megmutatkozik, s rájöhetek, hogy honnan is ered. A várakozásom nem volt hiába, ugyanis alig pár másodperc múlva a hangos koppanás újra megismétlődött. Rémültem rezzentem meg az ablak felöl érkező hang hallatán és agyam azon kezdett morfondírozni, hogy mi is lehet ez valójában. A baltás gyilkostól a szellemen át a jetiig minden átszaladt az agyamban - természetesen egy normális indok sem - de mégsem jöttem rá, mi okozhatja a koppanást. Végül a kíváncsiságom túltett a félelmemen és elhatároztam, hogy találgatások helyett, a saját szememmel nézem meg a zaj okozóját. Félve vánszorogtam el a szoba egyik faláig, aminek szorosan nekisimulva lépkedtem el az ablakomig. A kialvatlanságtól résnyire tudtam csak nyitni szemeimet, és így tekintettem ki az üvegen. Viszont a látványtól szemeim azonnal kitágultak és azt sem tudtam, hogy ez a valóság, vagy csak egy álom. Három fiú állt az ablakom alatt, kővel dobálva azt. Ingerülten nyitottam ki az ablakot, majd egy nagy sóhaj után kihajoltam.

  -Mi a francot csináltok? - próbáltam suttogni, de a feszültség miatt kevésbé sikerült.

  -Jöttünk, hogy Csipkerózsikát felköltsük mély álmából  - nevetett Suga, aminek hallatán csak még feldúltabb lettem.

  -Nagyon vicces... De mit kerestek itt az éjszaka közepén? Tudjátok, hogy hány óra van?

  -Jimin küldött érted. Gyere le! - szólalt meg halkan Jin. Ő legalább felfogta, hogy mennyi is az idő és ehhez méltan, csendesen beszélt.

  -Dehogy megyek. Inkább visszafekszem aludni  - mondtam, majd becsapni készültem az ablakot, de hamar rájöttem, hogy nem lenne szerencsés, mert a szüleim azonnal meghallanák.

  -Vagy lejössz, vagy mi megyünk fel. De akkor anyuci és apuci fel fognak ébredni...  - ajánlotta Jungkook.

  -Van 3 perced elkészülni. Ha nem érsz le időben, bemegyünk  - fenyegetett Jin, s azzal elfordult tőlem, mintha nem lenne több mondanivalója.

  -Baszki... Jól van, lemegyek  - csuktam be ingerülten az ablakot.

Magamra kaptam azokat a ruhákat, amik legfölül voltak a szekrényemben, kicsit megmostam az arcom, majd szaladtam is le, nehogy az a három barom bejöjjön a házba. A földszinten csendesen osontam végig, nehogy a szüleim felébredjenek, majd lassan, óvatosan kinyitottam a bejárati ajtót, hogy véletlenül se jusson el a kattanás hangja a szülői hálóig. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, beugrott egy gondolat, miszerint vinnem kellene magammal valami tárgyat, amivel vészhelyzet esetén megvédhetem magam a fiúktól, de már túl késő volt keresgélni. Végül semmi nélkül, védtelenül sétáltam oda a három fiúhoz, s éreztem, hogy ez az estém sem fog jól alakulni. 

  -Na végre. Már pont indultam volna be érted  - nevetett Suga.

  -Csesszétek meg! Miért kellett lejönnöm?

  -Csak gyere utánunk, mert Jimin hivat  - válaszolt Jin. Elképzelni sem tudtam, hogy miért kellek neki az éjszaka közepén, s nagy volt rá a gyanúm, hogy igazából nem is miatta vagyok itt, a fiúk megint valami szörnyűséget fognak felem művelni.

  -Jézusom... éjjel 3 óra van. Nem tudott volna nappal hivatni?

  -Kussolj és gyere, ne húzd az időt  - fogta meg a csuklóm Jungkook, majd elindult maga után vonszolva engem.

Nagyos sietős lehetett a dolog, mert a fiúk nagyon igyekeztek. Többször is rám szóltak, hogy szedjem a lábam. Az út során egy szót sem ejtettek arról, hogy miért kell velük mennem, s a bizonytalanság miatt egyre jobban kezdtem félni. Ha tudom, hogy mivel állok szemben, akkor képes vagyok felmérni a helyzetet és felkészülni, de így, hogy semmiről sem tudok, sokkal rémisztőbb volt. Az éjszaka közepén három fiúval, a bántalmazóim közül, sétálni nem túl szerencsés. De nem mondanám ezt sétának, inkább rablásnak. Igaz, hogy önszántamból jöttem velük, de csak mert nem volt más választásom, megfenyegettek. A fiúk léptei egyre csak gyorsultak, s végül laza kocogásba váltott át. Egészen az elhagyatott raktárig hurcoltak, ahol szorosan körbeálltak, s végül elengedtek. Jin kinyitotta a raktár nagy, nyikorgó ajtaját, majd maguk előtt lökdösve engem, bementünk. A teremben korom sötét volt, az orromig sem láttam. Ismerős volt a helyzet, már hurcoltak ide, s megijedtem a ténytől, hogy talán most beteljesítik azt, amit akkor nem sikerült. A fal mellett tapogatózva lépkedtem bizonytalanul előre, majd az egyik fiú hirtelen visszarántott, amitől megálltam.

  -Azt mondta, hogy kisérjétek hátra  - szólalt meg hirtelen mély hangján Rap Monster.

  -Miért én kell hordozzam a csajt? - kérdezte Jungkook. - Ki nem állhatom.

  -Mert Jimin ezt mondta. És most vidd hátra neki  - utasította Rap Monster a fiatalabbat.

  -Na gyere te kis ribi  - szorította meg újra a csuklóm, és ráncigálni kezdett az épületen át.

  -Hova viszel? - kérdeztem ijedten. Hiába borította be a sötétség a helyet, szemeim így is körbe jártak, de mindhiába.

  -Mondtuk már, hogy Jimin hivat, vagy talán nem hallassz?

  -Mit akar tőlem?

  -Azt nem tudom, de ne számíts semmi jóra.

Féltem, egyenesen rettegtem, hogy mit tesz velem. Reszkettem attól, hogy talán ott akarja folytatani, ahol abbahagytuk. Hogy olyanra kényszerít amit egyáltalán szem szeretnék. Hogy ő is a megalázás legporbatipróbb és legfájdalmasabb módszerét választja. Hogy megerőszakol... Jól emlékeztem, hogy saját szájával mondta, nem tenne ilyent velem, de arra is emlékeztem, hogy én mit mondtam neki. Hogy azt vágtam a fejéhez: 'utállak'. Szinte éreztem bőrömön a fiú érintését, ám ezúttal cseppet sem volt kellemes. Tudtam, hogy csak a testemet akarja, s ez ellen nem tehettem semmit.

Ahogy lépkedtem Jungkook előtt, elszállt belőlem minden remény, s próbáltam felkészíteni magam, de nem tudtam. Egyszerűen lehetetlen volt.

  -Meghoztam a csajt  - állt meg Jungkook, majd kicsit előrébb lökött. Szerencsétlenül botorkáltam előre a sötétben, a kezeimmel kapálózva.

  -Sokáig tartott  - szólalt meg Jimin, hangjától azonnal kirázott a hideg.

  -Ő húzta az időt, nem a mi hibánk.

  -Mindegy  - jött közelebb hozzám, madj ugyanúgy mint Jungkook, csuklómtól fogva megragadott. Ahogy hozzámért, testemet a félelem legmagasabb foka járta át.

  -Én akkor vissza is mennék  - mondta a fiatalabbik, majd lépései távolodni kezdtek.

  -Te gyere velem - rántotta meg Jimin a kezem, majd kinyitott egy ajtót. Arra számítottam, hogy majd egy szobába vezet, ahol egy ágy van, vagy legalább egy pokróc a földön, viszont az ajtó egy utcára nyílt.

  -Hová viszel? Mit akarsz csinálni velem? - kérdeztem ijedten és próbáltam kezemet kiszabadítani a fiú szorításából. Már tényleg elékpzelni sem tudtam, hogy mit akarhat velem egy utcán, s csak remélni tudtam, hogy nem itt akarja meggyalázni a testem.

  -Csak elviszlek egy fuvarra  - lépett ki az utcára, majd húzott maga után.

Az utcán több lámpa is sorakozott, ám halvány, elhaló fényük semmit sem ért. A Hold fénye ragyogta be az éjszakát, megvilágítva ezzel a raktár omladozó oldalát, ahol egy motrot véltem felfedezni. Lassan odasétált, s mivel nem engedte el a kezem ezért én is aprókat lépdelve követtem őt. A járművet elérve végre engedett a kezem szorításából, s azonnal elrántottam karom a fiútól. Lassan megkerülte a motrot, majd magabiztosan ült rá, szemeit mindvégig rajtam tartva, nehogy meglóghassak.

  -Ülj fel  - szólt rám határozottan.

  -Nem akarok - válaszoltam, s kezeimet karbatettem, jelezve ezzel, hogy nem fogok felülni.

  -Talán félsz?

  -Igen, képzeld félek. Még sosem utaztam motoron.

  -Nem lesz semmi gond, tudom vezetni.

  -Nem bízom meg annyira benned, hogy felüljek mögéd. Sőt, egyáltalán nem bízom benned.

  -Ne akard, hogy felráncigáljalak  - váltott át idegesebb hangnembe.

  -Nem fogok felszállni.

  -Akkor csinálhatunk mást is  - mondta, majd hirtelen leszállt a motorról és közeledni kezdett felém. Nekinyomott a raktár falának, lefogta kezeimet, majd elkezdte felhúzni a felsőmet. Nagyon hevesen viselkedett, az egyik kezével nadrágomat kezdte kigombolni, közben szájával a nyakamat szívta. Az egész alig pár másodperc alatt játszódott le. Rémültem próbáltam ellenkezni, de erősen szorította kezeimet és a falnak nyomta testemet.

  -Hagyd abba! - kiáltottam rá idegességgel és félelemmel kevert hanggal.

  -Te akartad ezt!

  -Én semmit sem akartam.

  -Felülsz a motorra, vagy folytassam?

  -Felülök  - válaszoltam immár halkabban, félénken.

  -Ne félj, nem lesz baj  - foglalt újra helyet a járművön.

 Én lassan,óvatosan lépkedtem közelebb. Félve raktam át a lábam, s nyugtalanul ültem le a fiú mögé. Bár a motor még nyugalmi állapotban volt, én mégis remegve karoltam át, majd szorítottam meg Jimint.  

  -Megfulladok, ha ennyire kapaszkodsz. Ne félj, vigyázok rád.

Hallgatva a fiúra, kissé engedtem a szorításon, majd fejemmel a hátának dőltem. Jimin beindította a motort, s elindultunk. Az eleinte lassúnak igérkező utazás egy csapásra váltott át szélsebes száguldássá. Rettentő gyorsan haladtunk végig az úton, szemeimet alig mertem nyitva tartani. Végig azért imádkoztam magamban, hogy ne essen semmi bajom. A motor hangos zúgása messzire elhallatszott és betöltötte az éjszakát. Az utakon egy autó sem volt, így a fiú rendszeresen hajtott át a másik sávba, a rémületbe kergetve engem, s végül szemeim szoros összezárása mellett döntöttem. Újra megpróbáltam minden kizárni magam körül, de ahogy sikerült a motor hangját elűznöm, azonnal a fájó gondolatok támadtak meg.

Mit keresek én itt? Miért kell itt lennem? A francba... Miért vagyok ennyire gyenge, hogy azt csinálom amit mondanak nekem? Úgy ugrálok, ahogy fütyülnek. Ahogy a Bangtan fütyül. Ahogy Jimin fütyül. Miért teszem ezt? Miért nem lehet más választásom?

  -Most már elengedhetsz. Megérkeztünk  - zökkentett ki a fiú hangja.

  -Hol vagyunk? - engedtem el Jimint, majd követve őt,  leszálltam a motorról.

  -Gyere utánam és meglátod  - fogta meg a kezem, de most sokkal gyengédebben, mint korábban. Ujjait lazán kulcsolta át az enyémeken, s ezúttal nem rántott maga után, megvárta míg magamtól indulok el.

Kezdtem rájönni, hogy hova is hozott. Egy nagy hídon voltunk, a Han folyó fölött. Kézen fogva sétáltunk el a híd széléig, ahonnan csodálkozva néztem körbe. Szöul nappal egy rohanó város, de az éjszaka eljövetelével lenyugszik. Az utcai lámpák és óriási monitorok fénye ragyogta be az éjszakát és a város fölött ékeskedett a Hold, megkoronázva a tájat... Csodálatos volt. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit először vittek vidámparkba. Mozdulni sem tudtam, csak eltátott szájjal tekintettem körül az elbűvölő kilátáson.

  -Tetszik? - kérdezte a fiú lágy hangján.

  -Nagyon szép  - válaszoltam, halkan s közben egyre csak szemeimet legeltettem, nem tudtam betelni a látvánnyal. Nem hittem, hogy létezhet ilyen. Még sosem láttam ezelőtt Szöult ennyire gyönyörűnek.

  -Üljünk le  - húzott magával a vastag  betonkorlátra.

A lábunk alatt folyt el a Han folyó, de nem féltem, inkább nyugodt voltam és élveztem a pillanatot. Annyira csodás és mesébe illő volt, hogy nem hittem a szememnek. A város fénye és a csillagok harmóniája festői képet alkotott, s ahogy a Hold bemosolygott a képbe, úgy kezdett az én szívem is egyre lágyulni.

Az egyetlen zavaró tényező az az éjszakai hűvös levegő volt, mely lenge ruházatom miatt azonnal megtámadott. Testem a hidegtől enyhén remegni kezdett, amit póbáltam álcázni, mégsem sikerült.

  -Miért nem öltöztél fel jobban? - kérdezte, majd hátamra terítette felsőjét.

  -Mert sietnem kellett. Valaki nagyon várt rám  - válaszoltam, miközben belebújtam a nagy kabátjába.

Jimin lágyan átkarolt és magához húzott. Tekintetével a tájat fűrkészte, de éreztem, mégis arra öszpontosít, hogy minél jobban magához öleljen és a lehető legközelebb legyek hozzá. Hallgatva a fiú gesztusaira, közelebb bújtam a meleget árasztó testéhez, majd fejemet lazán a vállára hajtottam.

  -Meg ne fázz nekem! - nézett rám, majd kezébe vette az én apró kezemet és meleg levegőt kezdett lehellni rá.

  -Nem fogok. Ne félj  - válaszoltam halkan, majd a fiú arcát kezdtem figyelni, ahogy azon küszködik, hogy melegen tartsa kezeimet. Talán nem is olyan szemét, mint amilyennek hittem. Talán sokkal kedvesebb és megvan benne a jóindulat, csak nem mutatja ki.

Park Jimin.. ki vagy te ?