21.Fejezet - Könyvtár

   Az iskola különösen unalmasan telt, azon kívül, hogy történelemből röpdogát írtunk. A töri sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, mert nehezen jegyzem meg azt a sok évszámot és háborút, mégis megtanulom. Ha nem tenném, a töri tanár biztosan rám szállna, mert tudja hogy én vagyok az osztály szorgalmas kislánya. Na igen, ezt a jelzőt sem én aggattam magamra, hanem a tanárok, mert az eredményeim kitűnnek a többiek közül, nem véletlenül, hiszen Szöul egyik legjobb iskolájából érkeztem.

   Arra számítottam, hogy egy nyugodt napom lesz, a Bangtan nélkül, mivel ma még ők sem zaklattak, de az én életemben semmi sem lehet ennyire egyszerű. Éppen a nap utolsó tanítási óráján ücsörögtem a csengetésre várva. Még pár perc volt az órából és az osztály társaim természetesen nem figyeltek a tanárra, mindenki a padtársával vagy valamelyik közel ülő személlyel beszélgetett. A termet hangos duruzsolás lepte be, ami miatt én sem voltam képes a tanár szavaira koncentrálni, de bevallom, nem is akartam az utolsó órában a fizika képleteket és törvényeket hallgatni. Az asztalra könyökölve, fejemet tenyeremnek támasztva néztem ki az ablakon. Szépen sütött a nap és egy kis csapat madár szállt az égen. A fák rügyei már levelekké és apró virágokká nőtték ki magukat, melyeket egy lenge szél ringatott. Napról napra egyre melegebb van, nemsokára itt a nyár, amit az iskolai bál fog megelőzni, mely a tizenkettedik osztályosokat fogja búcsúztatni. Minden évben megrendezik. Nem kell semmi extrára gondolni, csak egy kis zene, bulizás - persze mértékkel, mert a tanárok is jelen vannak - és lassú tánc. Na ebből én köszönöm szépen nem kérek.

   A másodpercek csigalassúsággal teltek, a percek örökkévalóságnak tűntek, de végül megszólalt ez életet mentő csengő hangja. Mindenki azonnal felállt a helyéről majd azonnal kiviharzott. Követve az osztálytársaimat, én is felálltam, majd sietve hagytam el az osztály termet, ám ahogy a folyosóra értem, az igazgatóval találtam szemben magam. Az igazgató úr mosolyogva tekintett le rám, majd mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen megszólalt.

  -SunHi, lenne számodra egy feladatom - kezdte mondandóját, mely cseppet sem tetszett nekem - mivel az iskola egyik legjobb tanulója vagy, hibátlan magaviselettel, ezért szeretnélek megkérni egy fontos feladatra.

  -Mi lenne az? - kérdeztem félve, táskámat a kezemben szorongatva, mert elképzelni sem tudtam hogy mi lehet ez a 'fontos feladat'.

  -Egy problémás diákra kellene felügyelned ma a könyvtárban. Mivel a könyvtáros nőnek halaszthatatlan dolga akadt ezért ő nem tud jelen lenni, az iskolában meg egy tanári gyűlés lesz, vagyis egyik tanár sem ér rá. Annyi lenne a dolgod hogy figyelsz a diákra, hogy ne tegyen semmit tönkre, ameddig a könyveket pakolgatja.

  -És ki lenne az a problémás diák? - tettem fel a kérdést, mintha egy államtitokra várnám a választ. Az igazgató úr vett egy nagy levegőt, mint akinek nehezére esik kinyögni a nevet, de végül megszólalt.

  -Park Jimin.

  -Nem. Elnézést igazgató úr, de nem fogok rá felügyelni - vágtam rá egyből a név hallatán. Semmi kedvem nem volt Jiminnel lenni órákon át, pláne a tegnap este után.

  -Te vagy az egyetlen akire rá merem bízni ezt a feladatot. Számítok rád - veregette meg a vállam. - Most pedig menj szépen hátra a könyvtárhoz, Jimin már ott van. - Ahogy száját elhagyták a mondatok, már tovább is állt. Nem várta meg hogy reagáljak, vagy egy szót is kinyögjek, mire észbe kaptam, már be is ment a tanáriba, ami a diákoknak tiltott terület.

Na mondhatom remek. Nem elég hogy pár órával többet kell bent maradnom a suliban, ezt mind Jimin társaságában teszem. Egyáltalán nem akarom látni, nem akarok vele lenni, ráadásul kettesben. Azt hogy tegnap éjszaka elvitt a Han folyóhoz, nem tudom mire vélni, nem értem miért tette. És azt sem értem hogy mikor közel hajolt én miért... miért volt ennyire furcsa érzésem, miért vártam, hogy megcsókoljon? Hatalmas szerencse, hogy nem tette meg, mert szappannal kellett volna kimossam a számat.

Végül lassan indultam el a könyvtár fele. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt jelen volt egy kis félelem, hiszen kettesben leszünk a könyvtárban és tartottam attól, hogy esetleg erőszakos lesz vagy rám mászik. A félelmen kívül  idegesség és harag is rejtőzött bennem. Felment a pumpám az igazgató miatt, hogy rám sózta ezt a feladatot, pedig érthetően megmondtam neki, hogy nem akarom.

Idegesen trappoltam végig a folyosón egészen az épület hátsó részéig, ahol helyezkedett az iskola szép nagy könyvtára. Szerettem azt a helyet és szívesen voltam itt suli után a csendes, nyugalomas környezet miatt. Azonban ezúttal semmi kedvem nem volt belépni a szekrényekkel és könyvekkel teli terembe, mégis muszáj volt.

Félve emeltem a kezem az idő által megkoptatott kilincsre, majd egy mély sóhaj után lenyomtam. Lassan, hangtalanul nyílt ki az ajtó és így belátást nyertem a teremre. Belépve az ajtón, egy árva lelket nem láttam, ezért elindultam a könyvtár hátsó része felé. Reménykedtem hogy Jimin mégsem lesz itt, én meg nyugodtan haza mehetek, ám számításommal ellentétben a fiú a sarokban egy széken ült, lábait az asztalra rakva. Keze karba volt téve, sapkája mélyen a szemébe volt húzva s hangosan szuszogott, mintha aludna.

Ingerülten álltam meg előtte, kezeimet csípőmre téve, s egyik lábammal hangosan dobbantottam.

  -Neked a könyveket kellene pakolnod - szólaltam meg, aminek hatására egyik kezével lazán fennebb tolta sapkáját, majd álmos szemeivel kérdően nézett rám. - Talán nem érted amit mondok? A könyvek nem fognak maguktól a helyükre kerülni.

  -Engem nem érdekel. Majd a helyükre teszi valaki más - rakta újra karba kezeit, majd lehunyta szemeit.

  -Addig egyikőnk sem mehet innen sehova, ameddig ez a sok könyv el nem lesz pakolva.

  -Én jól meg vagyok itt is - sziszegte, majd fejét a fal fele fordította, jelezve hogy nem akar többet beszélni.

Még egy ideig álltam Jimin előtt, hátha megmozdul, és elkezdi pakolni a könyveket, de semmi. Csak lehunyt szemekkel feküdt a széken, lábai még mindig az előtte levő asztalon területek el és nyugodtan folytatta az általam megzavart tevékenységét, aludni próbált.

Pár perc várakozás után zaklatottan sétáltam el a földön heverő nagy könyv kupacig és méregetni kezdtem azt. Nem akartam órák hosszat ott üldögélni, ezért eldöntöttem, ha ő nem pakol el, majd megcsinálom én. Hamar rájöttem, hogy egyedül nem fogok gyorsan végezni a pakolással, de más választás híján kezembe vettem néhány könyvet, majd a kupac mögötti szekrényre kezdtem helyezni azokat. Persze az sem volt mindegy, hogy melyiket hova teszem. A könyveket az írójuk szerint kellett sorakoztatni, ráadásul ábécé sorrendben. A pakolás lassan ment, hiszen rengeteg könyv hevert a földön és egy fárasztó iskolai nap után nem volt könnyű kitalálni, hogy melyiket melyik mellé kellene rakjam. A képbe még bele zavart az idegességem is, hiszen jól tudtam hogy ezt Jiminnek kellett volna csinálnia, de ő inkább békésen aludt a sarokban. Legszívesebben leöntöttem volna egy pohár jéghideg vízzel, ezt az ötletet azonban mélyen elástam magamban, mert többet ártottam volna magamnak, mint neki. Csak csendesen raktam helyükre a könyveket, néha néha egy nagyot sóhajtva. De a pakolászásnak volt egy icipici jó oldala is, mégpedig az, hogy rengeteg izgalmasnak tűnő könyvet találtam, amikbe bele is lapozgattam és egy-két könyv meg is ragadta az érdeklődésem. Az egyik ilyen könyv egy romantikus regény volt, ami vicces, mert mindig is azt gondoltam, hogy a szerelem nem nekem való. Sosem szerettem az édesapámon kívül még egyetlen fiút sem, pedig a régi iskolámban rengeteg helyes srác járt. Nem vágytam kapcsolatra, a tanulásra koncentráltam, hogy kitűnő eredményeim legyenek, most mégis egy romantikus regényt tartottam a kezemben, s erősen fontolgattam, hogy kiveszem, de végül lemondtam az ötletről.

Lassan haladtam felfelé a polcokon és ahogy fogytak a könyvek, annál nehezebbé vált a munka, mivel az alsó polcokkal kezdtem és a felsőket már nagyon nehezen értem el. Kezembe vettem a nagy, bordó színű, keménykötéses romantikus  könyvet, majd lábujjhegyre álltam, hogy fel tudjam tenni a szekrény legfelső polcára. Munkámat a könyv nehézsége és a hely hiánya is nehezítette, hiszen ezt a vastag regényt két másik kötet közé kellett betuszkolnom. Teljesen cipőm orrán csipeszkedtem, s már ujjbegyeimmel próbáltam helyére tolni a könyvet, de éreztem, hogy mihelyt kezem egy aprót remegett, a könyv leesni készült. Ám mielőtt a regény leeshetett volna, a semmiből hirtelen egy kéz jelent meg, majd egy mozdulattal helyére tolta.

A meglepettségtől azonnal megfordultam, s pár centire tőlem Jimint fedeztem fel. Döbbenten néztem fel az arcára, mely a könyves polcot fürkészte, majd hirtelen hátrább akartam állni, de a szekrény szorosan mögöttem volt, s szerencsésen nekiütődtem. Alig volt néhány centi közöttünk, ha előre léptem volna biztosan neki megyek, így csak bambán álltam előtte az arcát bámulva.

  -Máskor állj fel egy székre, ha ilyen magasra akarsz pakolászni. Még a végén magadra borítod az egész szekrényt - szólalt meg s egy megvető pillantást dobott rám.

  -Re-rendben - próbáltam takargatni a semmiből kipirult arcom. Nem tudtam mitől vörösödhettem ki a másodperc tört része alatt, csak annyit éreztem hogy az arcom hirtelen forró lesz.

  -Látom jó munkát végeztél - nézett végig nevetve a szekrényen.

  -Nagyon vicces miszter 'inkább átalszom a munkát' uraság. Nem maradnál legalább most segíteni? A felső polcokat már nem érem fel.

  -Dehogy maradok. Szenvedj csak.

  -A francba Jimin - hajítottam ingerülten az egyik verses kötetet a földre. - Ez nem az én munkám, fel tudod ezt fogni? Te vagy megbűntetve! Te kellett volna elpakold a könyveket nem én!

  -Higgadj le hercegnő - lépett közelebb, s a helyhiány miatt a szekrénynek szorultam. - Mit kapok cserébe ha segítek? - hajolt egészen közel az arcomhoz, már a lélegzetét is éreztem, mikor fejemet hirtelen elfordítottam és ellöktem magamtól a fiút.

  -Meghülyütél? Miért kellene adnom akármit is, mikor én csináltam meg a te munkád nagy részét?

  -Mert másképp nem segítek, nélkülem meg elég sokáig elidőznél itt, mert nem fogod felérni a polcokat.

  -Ha pénz kell, akkor tájékoztatlak, hogy nincs egy vasam se. Nem tudom hogy mit szeretnél, de nincs semmi amit adhatnák.

  -Egy puszi - jelentette ki egyszerűen, mire én meglepetten tekintettem fel rá.

  -Nem. Találj ki valami mást - ellenkeztem a fejemet rázva.

  -Nekem csak ennyi kell. Ha nem adod meg nem segítek - fordult meg, s a szék fele kezdett sétálni ahol nemrég aludt. Nem akartam megpuszilni, inkább a halál mint ez, de tényleg hosszas lett volna amíg egyedül felpakolom a könyveket a legfelső polcra, ezért meggondolatlanul szóltam a fiú után.

  -Legyen - sóhajtottam nagyot. - Egyetlen puszi.

  -Megegyeztünk - fordult meg mosolyogva Jimin majd azonnal kezeibe vett pár könyvet.

Amit nekem hosszas kínlódás alatt sikerült megcsinálnom, az neki egyszerű munka volt, hiszen könnyen elérte a felső polcokat. Együtt kezdtük el pakolászni a könyveket, viszont én a magasságom miatt az alsó részeken végeztem el az utolsó simításokat ezután pedig Jimint irányítgattam, hogy melyik kötetet hova tegye. Szemmel láthatólag nem tetszett neki hogy én mondom mit csináljon, mégis halkan tűrte a parancsolgatásomat.

Végül munka híján leültem a legközelebbi székre, ahol a fiú aludt, s onnan figyeltem ahogy pakol. Az asztalon az én sulis táskám mellett Jimin iskolás táskáját is helyet foglalt, melyből egy nagy kinyitott füzet lógott ki. Észrevétlenül húztam ki a füzetet, majd kezembe vettem s belelapoztam. Össze volt firkálva és az írás sem volt a legszebb, annyit mégis ki tudtam venni belőle, hogy egy földrajz füzet volt. Úgy tűnt hogy sok lecke hiányzik, mivel tele volt üres lapokkal és nagy kihagyott helyekkel, emellett még egy két történelem és matek leckét is felfedeztem benne. Mondhatom szép, ebből aztán tényleg nem lehet tanulni, nem mintha Jimin bármikor szándékozna ezt tenni.

  -Készen vagyok - zavart meg a fiú hangja olvasgatás vagyis inkább betűzgetés közben. - Az meg mi a kezedben?

  -A táskádból lógott ki kinyitva, én csak gondoltam megnézem...

  -Nem szép más táskájában turkálni - kapta ki a kezemből.

  -Miért volt nyitva?

  -Holnap felmérő, gondoltam legalább egyszer elolvasom, de rossz ötlet volt, mert csak elálmosodtam tőle.

  -A híres Bangtan vezére, Jimin, földrajz leckét olvasgat? - nevettem fel hangosan.

  -Talán nem tehetem meg? - vonta fel szemöldökét, miközben közelebb lépett. - De mondtam hogy csak elálmosodtam. Most pedig kérem a puszimat.

  -Csak ha megtanulod a földrajz leckét - válaszoltam hirtelen, de magam sem tudtam miért mondtam ezt. Talán reménykedtem, hogy nem fogja megtenni én meg nem kell megpusziljam.

  -Mi? - kérdezte furcsállóan, s úgy nézett rám, mintha tényleg valami különöset mondtam volna.

  -Nem szeretnél jó jegyet kapni a felmérőn?

  -Legyen, de akkor többet kapok egy sima puszinál - jelent meg a jól ismert huncut mosoly az arcán, miközben beletúrt fekete hajába.

  -Csak ha egyetlen hiba nélkül elmondod nekem a leckét - válaszoltam félénken. Mivel én kezdtem ezt, ezért nem akartam megfutamodni, reménykedtem hogy nem fogja tudni ilyen rövid idő alatt megtanulni.

Egymás mellett foglaltunk helyet és hangosan kezdte felolvasni Jimin a tanulnivalót. Meglepett, hogy amit én alig tudtam kibetűzni, azt ő folyékonyan olvasta. De ez csak természetes, az ember a saját kézírását könnyen el tudja olvasni még akkor is ha az jobban hasonlít krixkraxra és EKG vonalra mint valódi írásra. Közelebbről megnézve, Jimin írása nem is volt olyan csúnya, persze az én gyöngybetűimhez képest elbújhattak volna, de egy fiúhoz képest egész jó volt. Ezzel ellentétben a füzet állapota eléggé elhanyagolt volt: a borítója szakadt, a lapok szélét pedig mindenféle firkálás és kisebb rajzok borították.

A füzetről a tekintetem kelletlenül a fiú arcára tévedt. Mosolyogva szemléltem, ahogy olvasgatja a leckét és picit örültem is hogy végre valami jót is csinál. Miután elolvasott egy két mondatot, szemét a plafonra szegezte és megpróbálta elismételni azokat. Nevetve zavartam meg és minden hülyeséget összehordtam, hogy összezavarjam és ne tudjon koncentrálni viszont hamar rájöttem hogy van esze a tanuláshoz csak nem használja. Alig olvasta el kétszer a hosszú tananyagot, már rengeteg mindent megjegyzett belőle.

Izgulni kezdtem, hogy tényleg hibátlanul meg fogja tanulni a leckét, s ettől teljesen kiszáradt a torkom.

  -Elmegyek vízért - álltam fel hirtelen az asztaltól.

  -Nekem is hozz! - szólt utánam Jimin.

A folyamatot ameddig megtaláltam a vizes tartályt, művészetnek lehet nevezni. Legalább háromszor kutattam körbe az egész könyvtárat, mire az egyik eldugott kis sarokban ráleltem. Szerencsére a műanyag poharak nem voltak ennyire elrejtve, a tartály mellett voltak egy nagy csomagban. Természetesen maga a víz töltése sem ment egyszerűen, mert először a meleg vizet engedtem meg. De végül sikerült megtöltenem két poharat kristálytiszta hideg vízzel, s már siettem is vissza a könyvtár végében üldögélő Jiminhez.

Messziről csak annyit láttam, hogy fejét az asztalra döntötte, de közelebbről már rájöttem, hogy míg én a vízzel folytattam harcomat, addig ő elszundikált. Csendesen ültem le mellé és a békésen pihenő arcát kezdtem figyelni. Biztosan az éjszaka miatt álmos, hiszen későn értünk haza. Most kivételesen nagyon aranyos volt szundikálás közben. Nem egy komoly, kegyetlen vezérnek tűnt, hanem egy édesen pihenő helyes fiúnak. Feje egyik kezén pihent, fekete tincsei arcába hullottak és telt ajkain halkan vette a levegőt. Mosolyognom kellett, hogy ilyen helyzetben látom, hiszen alvás közben sebezhető volt, bennem mégsem fordult meg hogy ártsak neki. Követve a fiút, fejemet én is ledöntöttem az asztalra s onnan kezdtem el tovább vizsgálni Jimin aranyos arcát.

Mostanában sokkal kedvesebb. Igaz, hogy próbálja ezt leplezni, de sokat változott a viselkedése velem szemben. Többször is megvédett, de nem tudom hogy miért. Ha nem lett volna ott a raktárban, vagy a kiránduláskor a fürdőben lehet hogy erőszak áldozata lettem volna. A kis kunyhóban sem tett velem semmit, pedig teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltam és a szobában is azonnal leszállt rólam amint kértem. De miért? Miért csinálja ezt? Miért viselkedik velem másképp? Miért ölelt magához a hídon? Miért éreztem magam jól vele? És most is miért vagyok ennyire nyugodt? Órákig tudnák feküdni itt és figyelni arca kedves vonásait, hallgatni minden egyes lélegzetvételét, talán még meg is simogatnám a puha bőrét. Csak azt nem értem, hogy miért. Miért akarom megérinteni? Miért vannak ennyire édes ajkai és miért van ilyen elbűvölő fekete szeme? Mi történik velem? Miért teszed ezt velem Jimin? Már tényleg nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel... Hiszen ő nap mint nap bántott és megalázott. Ez nem történhet meg, nem vonzodhatok egy ilyen emberhez. Nem vonzódhatok Jiminhez.

  -Miért bámulsz? - nyitotta ki hirtelen szemeit, aminek hatására egy pillanatra megállt az ütő bennem.

  -Én-én nem is bámultalak - kaptam fel fejem az asztalról.

  -De igen, láttam - húzta egy apró mosolyra ajkait, miközben arca még mindig az asztalon pihent.

  -Inkább menjünk. Sokáig lehettünk itt, mert kezd lemenni a nap - próbáltam terelni a témát. Valóban kezdett sötétedni. A nap már elbújni készült a magas fák mögé, de sugarai még egy egy helyen áttörték a leveleket. A lemenő nap rózsaszínre színezte az eget, melyen hatalmas bárányfelhők úszkáltak, s az összkép kellemes hangulatot nyújtott.

Ám ez az idilli hangulat egy csapásra váltott át pánikba, mert mikor elhagyni akartuk a könytárat egy hatalmas gond adódott. Az ajtó zárva volt.