18. Fejezet - Harag

 

   Amilyen határozott voltam az elején, annyira nehezen indultam el. Aprókat lépdelve másztam ki a szundikáló Yoora mellett. Nem értettem, hogy a lány hogyan tudott álomba merülni és őt miért nem zavarta annyira a hangzavar, mint engem. Miután végre kikászálódtam az ülések közül, kifújtam az eddig magamban tartott levegőt, megigazítottam a ruhámat, majd elindultam a busz hátsó feléhez. Útközben magamhoz méltan megbotlottam pár táskában, de szerencsére sikeresen megtartottam magam az ülésekben és nem végeztem a földön kiterülve.

Ahogy egyre közeledtem a célhoz, kezdtem megbánni, hogy egyáltalán elindultam. Hiszen mit is képzeltem, csak úgy besétálok a Banda közé és leszidom őket, aztán szépen elhallgatnak én pedig nyugodtan visszaülhetek a helyemre és végre pihenhetek. Na igen... jó vicc.

Már a visszafordulást fontolgattam a fejemben, de késő volt, a fiúk észrevettek. Próbáltam magabiztosnak mutatni magam, s még tettem pár lépést feléjük, mielőtt megszólaltam volna. Az egyik ülés hátába támaszkodtam, s feszülten kezdtem szorítani az anyagot. Ekkor már az összes tag engem bámult, kíváncsian várva, hogy megszólaljak, vagy tegyek valamit. Nehezen, de végül lenyeltem a torkomban levő irdatlan méretű gombócot, vettem egy nagy levegőt és beszédre nyitottam a számat, ám az egyik tag megelőzött.

  -Hercegnő! Mi járatban errefelé? - szólalt meg Suga, majd valamit a mellette ülő lánynak súgott, amiből egy szót sem hallottam.

  -Megtisztelsz a jelenléteddel, vagy hogy is kell ezt mondani - nevetett J-Hope.

  -É-én csak... - Ez az Hi, szuper kezdés, ennél magabiztosabban meg sem szólalhattál volna. - Nem tudnátok csendben maradni? Zavar a hangoskodás és nem lehet pihenni.

  -Halljátok? - tekintett körbe a tagokon Jin - A szegény kis hercegnőnk nem tud pihenni.

  -Mit tehetnénk? - csatlakozott Rap Monster, sajnálatot imitálva.

  -Semmit, én inkább vissza megyek... - fordultam volna meg, de V szorosan mögöttem állt és egyre közelebb kezdett tolni a többiekhez. Megint naivan besétáltam a hét fiú csapdájába és már sajnálni sem tudtam magam. Szánalmas voltam. Gondolkozás nélkül cselekedtem már sokadjára, ez pedig folyton a rosszba vezet. Fél év alatt még mindig nem voltam képes tanulni a hibáimból.

  -Mellettem pihenhetsz - ragadta meg a kezem Jungkook, majd egy mozdulattal az ölébe rántott. Azonnal fel akartam szökni, de visszatartott. Karjaimat a testemhez szorítva ölelt át, s bármennyire is próbáltam kiszabadítani végtagjaimat, nem sikerült.

  -Engedj el! - szóltam rá idegesen, majd rángatózni kezdtem. Lábaimmal erősen kapálóztam, de mindhiába, a fiú csak még erősebben kezdett el szorítani.

  -Rap Monster, menj előre! - utasította az említett személyt Jimin, majd rám sem pillantott, csak hátradőlt. - Talán majd így megnyugszol.

  -Mi? Miért? Mit csináltál? - kérdeztem feldúltan, s hangom már majdnem kiabálásba váltott át.

  -Shh kislány! Jimin csak előre küldte Rap Monstert a barátnőd mellé. Ha kiabálni, vagy ellenszegülni mersz, neki esik bántódása - magyarázta Jin. Ideges voltam, nagyon ideges. Szemeimmel egyre csak egérút után kutattam, de a fiúk minden egyes lehetőséget kiiktattak előttem. Megint ebben a helyzetben voltam... a srácok úgy játszadozhattak velem, ahogy csak akartak, s nem tehettem ellene semmit. Egy emberekkel teli buszban voltam, mégsem kérhettem segítséget.

  -Hol is kezdjem? - hajolt felém a legfiatalabb. - Egy buszban nem vetkőztethetlek le, mert az túl feltűnő lenne. Mit szólnál, ha becsúsztatnám ide a kezem? - nyúlt be a pólóm alá, aminek hatására automatikusan elhúzódtam.

  -Ne érj hozzám a mocskos kezeddel! - toltam el magamtól idegesen. - Menj az egyik ribancodhoz!

  -Tudod, csak fel kell emelnem a kezem és Rap Monster érteni fogja a jelet. Mondtuk már, ha nem akarsz a barátnődnek rosszat, akkor nem ellenkezhetsz  - simult újra hozzám, s keze azonnal visszatévedt a felsőm alá. Arcával nyakamhoz furakodott és ajkait azonnal a vékony bőrömre tapasztotta.

  -Kérlek Jungkook, hagyd abba - szólaltam meg halkan, miközben szemeim könnyel teltek meg. Akaratomon kívül érzékenyültem el, hiszen a fiú újra a legmegalázóbb módszert választotta a bántásomra. Nem érdekelte, hogy mit gondolok, hiszen neki nem számítottak az érzelmek, csak a testiség. Úgy tekintett rám, mint egy tárgyra, amit a végsőkig ki kell használni, majd ha tönkre ment, el kell hajítani.

Nem volt gyengéd, nem figyelt rám, csak az foglalkoztatta, hogy neki jó legyen. Lágy puszik helyett, erőszakosan szívta meg nyakamat, s puha érintés helyett agresszíven húzta végig kezét bőrömön. Nem volt kíméletes, tapintatos, sem lágy. Nem olyan volt, mint Jimin.

Az egész testemet fájdalom töltötte el, és olyan érzésem volt, mintha a szívem összeszorulna. Továbbra is próbáltam eltolni magamtól , de őt ez nem érdekelte, félrelökte a kezeimet és mintha mi sem történt volna folytatta amit elkezdett. Nem tudtam hogyan menekülhetnék, hiszen, ha Jungkook karmai közül meg is menekülök, még mindig itt a többi fiú, akik nevetve figyelik a szenvedésem, s minden bizonnyal azonnal elkapnának, ha szaladni próbálnák. És ott van Yoora is, nem akarom hogy baja essen... mégis, szabadulnom kell.

Végignéztem a banda tagokon, de egyiknek sem láttam a szemében egy cseppnyi sajnálatot sem, mind azt akarták, egytől egyig, hogy tovább szenvedjek. Szemem végül Jiminen akadt meg. Ő volt az egyetlen tag, aki nem rám figyelt, csak a busz egyik ülésén, hátradőlve nyomkodta a telefonját. Könnyes szemekkel tekintettem a fiúra, azt remélve, hogy talán neki megesik a szíve rajtam és kiszabadít a fiatalabb szorításából. Tudtam, hogy Jimin nem figyel rám, tudat alatt mégis őt szólítgattam, hogy segítsen. Reménykedtem, hogy akár egy pillanatra is felém tekint és újra megment. Csak ennyit mondogattam magamban:  Jimin... kérlek.

Hiába koncentráltam, hiába szólítgattam, nem figyelt rám. Kezdtem feladni minden reményt és elfogadni a tényt, hogy a nyakam tele lesz szívásnyomokkal, mikor a vezér hirtelen  felém pillantott. Szemeim azonnal kitágultak, s próbáltam a legkétségbeesettebb tekintetemmel üzenni neki, hogy segítsen, tegyen valamit. Könnyeim záporként hulltak, szívem hevesen vert, de egy hangot sem mertem kiadni. Végig Jimin szemeibe tekintettem, és meggyúlt bennem a remény apró kis lángja, de mindhiába. A fiú végignézett rajtam, majd egy rosszalló mosoly kíséretében folytatta a telefonja babrálását. Nem érdekelte, hogy mi van velem. Nem számított neki, hogy fáj, amit velem tesznek. De mit is vártam, hiszen ő is csak egy a Bangtan tagok közül. Akkor mégis, miért esik rosszul... miért fáj ez ennyire?

Végül a jármű lassulása mentett meg. Megérkeztünk. A fiúk azonnal leszálltak, hátra hagyva engem. A leghátsó ülésen ültem összehúzódva, immár teljesen összetörve. A nyakam tele volt szívásnyomokkal és az erőm is teljesen elment. Utálom őket, mindennél jobban. Tönkre tesznek nap mint nap, egy cseppnyi emberség sem rejtőzik bennük. Óvatosan értem a véraláfutásos nyakamhoz, majd hideg kezemmel lágyan végigsimítottam rajta. Jól esett a hűvös érintés a forró bőrömön. Fájt. De ez nem fizikai fájdalom volt. A lelkem fájt, mely újra összetörött, de ezúttal már nem volt erőm összeforrasztani a rajta keletkezett sebeket. Hagytam, hogy darabjai lassan a porba hulljanak. Nem akartam megmozdulni sem, mégis muszáj volt. Mindenki leszállt a járműről, én maradtam utoljára.

Erőtlenül botorkáltam előre az eredeti helyemhez, hogy elvegyem a táskám, viszont mikor odaértem, csak egy üres ülést találtam. Gyorsan körbetekintettem az ülések között, de sehol nem láttam egyetlen táskát sem. Nem volt időm keresgélni sem, mert a sofőr rám szólt, hogy szálljak le, így táska nélkül, üres kézzel hagytam el a járművet.

Tényleg sokáig ülhettem a buszban, mert mikor leszálltam, már csak pár diákot láttam, amint hazafelé sétálnak. Yoora sehol... biztosan valamelyik Banda tag fenyegette meg, hogy ne várjon rám.

Letörten kezdtem hazafelé lépdelni, egyre csak azon törve a fejem, hogy mit fogok hazudni otthon, miért nincsen nálam a táskám. A földet fürkészve mentem előre, nem figyelve arra, hogy mi, vagy ki lehet előttem. Szomorúsággal töltött arcom nem akartam felemelni, úgy éreztem minden mellettem elhaladó ember csak engem figyel. Próbáltam kizárni a külvilágot, valami szépre gondolni, de amint egy percre megfeledkeztem fájdalmamról, máris megzavart valami. A semmiből feltűnt egy személy, akinek akaratlanul nekimentem.

  -Bocsánat - emeltem fel a fejem, s amit ekkor láttam, azt a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám. Nem is tudnám kívánni, hiszen pontosan ő állt előttem. - Mi a francot képzelsz? Nem tudsz félreállni, ha látod hogy jövök? - fakadtam ki idegesen. Alig tudtam visszatartani magam, hogy ne lendüljön meg a kezem és ne pofozzam fel teljes erőmből a fiút.

  -Te jöttél nekem - válaszolt cinikusan. Tényleg kezdtem úgy érezni, hogy nem fogom tudni sokáig kordában tartani magam, de tisztában voltam vele, hogy csak magamnak ártanék vele, ezért figyelmen kívül hagytam a szavait és tovább sétáltam. Vagyis sétáltam volna, de a fiú a kezemtől fogva visszarántott.

  -Jimin engedj el! - kiáltottam rá, majd idegesen téptem ki a karom a kezei közül.

  -Nálam van a táskád.

  -Mit keres az nálad? Add vissza!

  -Gondoltam elveszem, nehogy a buszon felejtsd.

  -Nem hagytam volna ott. Különben is, mikor kezdtelek érdekelni? Nem mindegy neked, ha ott felejtem, vagy nem? - kezdtem ugrándozni, hogy elérjem a táskám, de hiába, kihasználva a magasságom, Jimin a levegőbe emelte kezét, így nem értem el.

  -Nyugodj le törpe. Haza kísérlek.

  -Te csak ne kísérj haza! Add vissza a táskám és hagyj békén!

  -Mondtam, hogy higgadj le. Csak segítek, hogy ne kelljen a hátadon cipelned, mert nehéz.

  -Ne akarj segíteni! Tűnj innen! Utállak! - kezdtem mellkasát ütni idegességemben. Jimin egy hirtelen mozdulattal kapott el, majd húzott magához, szorosan átölelve dühtől fűtött testem, de nem nyugodtam le. Továbbra is toporzékoltam, ütöttem a fiút ahol csak értem, közben hangosan kiabáltam. Szemeim újra könnyel teltek meg, s már vissza sem tudtam tartani, a sós folyadék azonnal végigfolyt arcomon. - Azt hittem te nem vagy olyan! Hogy te más vagy! Egy pillanatig tényleg azt gondoltam! De nem! Ugyanolyan vagy mint ők, sőt még rosszabb! Utállak Park Jimin!

Abban a pillanatban, mikor az utolsó mondatot kimondtam, a fiú lassan, erőtlenül leengedte a kezét, s a szorításából is engedett. Kihasználva az alkalmat, hamar kikaptam belőle a táskám, majd szaladásnak indultam, nem várva meg, hogy reagálni tudjon. Nem is érdekelt, hogy mint mondott volna, csak otthon akartam lenni most, azonnal.

Lihegve értem haza, még pár percet vártam, mielőtt benyitottam volna. Amint beléptem az ajtón, a szüleim azonnal letámadtak, ezernyi kérdést zúdítva rám. Még a nehezen visszaszerzett táskámat sem tehettem le, anya már értelmetlenebbnél értelmetlenebb kérdések ezrét tette fel, amikből őszintén egyet sem értettem a fáradtság és kikészültség miatt.

  -Milyen volt a kirándulás? - kérdezték a szüleim, szinte egyszerre.

  -Tiszta volt a szálloda? Nem fáztál meg az erdőben? A tanárok vigyáztak rátok? - folytatta anya, mint egy robot, aki arra van beprogramozva, hogy egymás után sorolja a kérdéseket, megállás nélkül.

  -Nyugi, nem tudok egyszerre ennyi kérdésre válaszolni. Jó volt a kirándulás - köszörültem meg a torkom. - És minden a legnagyobb rendben volt. - Na persze... elküldtek minket az erdőbe kincskeresősdit játszani és szartak rá, hogy mi történhet velünk. Hyo úr végig a tizenkettedik osztály osztályfőnökét fűzögette, ránk sem bagózott.

  -És mik történtek? Mesélj el mindent! - kezdett bele anya újra a kérdezősködésbe.

  -Nem történt semmi érdekes. Majd holnap mesélek, mert nagyon fáradt vagyok - mentem fel a lépcsőn egy nagy ásítás kíséretében, egészen a szobámig.

Miért is számolnék be nekik? Úgysem értenének meg. És talán, ha egyszerre zúdítom rájuk minden problémám, csak még jobban kikészülnének. Nekem sem lenne erőm elmesélni nekik, a nagy nyomástól biztosan összeroppannék. Na meg... szerintem nem is érdekelné őket ez az egész, hiszen anya még mindig azt hiszi, hogy gazdagok vagyunk és úgy is viselkedik, mint akinek rengeteg pénze lenne. Elvárja tőlem, hogy tanuljak éjjel nappal, hogy kitűnő eredményekkel végezzek, de cserébe még egy kedves anyai ölelést sem ad. Emiatt rendszeresek a veszekedések és ez fáj. Hogy az iskolában nem érzem jól magam, ha hazajövök sem érzem jól magam... sehol sem érzem jól magam. Mintha nem is lenne otthonom.

Igazából... folytonos bántalmazások áldozata vagyok, néhány fiú megbámult meztelenül, majdnem belezuhantam egy szakadékba és kis híján elvesztettem a szüzességem, de ezekről nem kell tudniuk. Senkinek sem kell tudnia.

                                                      ____________________